Új barát
Dühösen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, mert édes anyukám nemet mondott arra, hogy elmenjünk egy lovas bemutatóra, ami az egyik leghíresebb és legnépszerűbb lovas szövetség rendezvénye az országban. A Free Horse csak egyszer jár az országban, és akkor is csak három napig tartanak előadásokat, lovas órákat és rövid bemutatót a lovakról. De á, nem akkora baj, hiszen miért is haragudnék emiatt anyára?! Azóta utálja a lovakat, és kerüli őket, mióta apa belehalt abba a lovas balesetbe. ~ Az akadályt akarta éppen átugratni, amikor a lova megijedt valamitől, azóta se tudni mitől, és lezuhant róla. Mindent elkövettek, de nem sikerült megmenteni. ~ Oh, miért is kellett... Mindegy. Már a múlt, és nem vagyok a Megváltó, hogy mindent újra normálissá és széppé tegyek.
Sírva dőltem az ágyamra, és azon gondolkoztam, miért műveli ezt velem anya. Nagyon fájt, hogy nem tud megérteni, apa balesetének ellenére nekem a lovak a mindenem. Letörölgettem a könnyeim, és az ablakhoz lépkedtem, ahol is kihajoltam nézegelődni, illetve megnyugodni. Lágy, nyári szél meglengette a hajam, mire lehunytam a szemem. ~ Épp olyan érzés, mint mikor lovon ülök. De mégis.. Az ennél sokkal jobb. ~ Felnyitottam pilláim, s a távolba néztem, arra, amerre a város véget ért. ~ Miért kellett ide költöznünk? Erre a benzin szagtól bűzlő hatalmas és szörnyű helyre? Kinek jó itt? Anyának? Nekem minek kellett vele jönnöm? Ahh, utálok itt élni. Haza akarok menni! ~ egyre több és több kérdés fogalmazódott meg bennem, de mindnek utolsó gondolata a régi otthonunk volt. De bárhogy is vágytam oda vissza, már mindegy. Anya magába fordult, és nem nyílik ki. Még nekem se. Pedig gondolhatna rám is. Nem jó itt számomra, nincsenek barátaim, pedig vagy már másfél éve itt élünk. Mindenki került engem, de be kell vallanom, én is kerültem mindenkit. Egyszerűen nem bírom elfogadni, hogy nem lehetek a régi barátaimmal, a régi környezetben, a régi iskolában és a legfőbb dolgot nem tudom feldolgozni, hogy nem lehetek lovak közelében. Már azt is kétlem, hogy ha innen esetleg, valamikor az életben elköltözünk, biztos nem megyünk oda vissza. Az ország másik felébe jöttünk át, anya azt mondta, minél messzebb otthonról. És sikerült neki. Hurrá.
Hirtelen megcsörrent a telefonom, mire összerezzentem, olyan váratlanul ért, valamint kizökkentett a gondolataimból. - Igen? - szóltam bele a telefonba.
Az egyik osztálytársam hívott, aki mostanában próbál velem barátkozni, csak éppen én nem könnyítem meg a dolgát. Valahogy nem akarok senkihez túl közel kerülni. Még mindig abban bízok a szívem mélyén, hogy talán egyszer még haza költözünk, de az eszem már lemondott a remény utolsó szikrájáról is. Viszont ha ez mégis megtörténne, ha itt barátaim lennének, akkor meg tőlük nem tudnék elszakadni. Legalábbis nem könnyen.
Na de, hol is vagyok? Ja igen, Kalene-nel beszélek. Elhívott a lány fagyizni, aztán shoppingolni, de nem volt kedvem hozzá, így azt mondtam, ma sok dolgom van. Elnézést kértem tőle, s letettem a telefont. Sóhajtottam és elvetődtem az ágyon.
- Leona! - hallatszott lentről.
Anyu szólt, miközben jött fel a lépcsőn. A szobám ajtajához lépett és bekopogott. Igen, ennyit azért hallottam. Ez idő alatt lekaptam egy lovas könyvet a polcról és gyorsan kinyitottam valahol. Anya belépett az ajtón és rám emelte a tekintetét.
- Á, hát itt vagy. - szólt hozzám lágy, nyugodt hangon. - Szeretném, ha megértenéd, miért nem lehet. Nem akarom, hogy valami módon is az történjen, ami…- kezdte el mondandóját az anyukám, de közbeszóltam.
- Ami apával? Anya, ezt már százszor átbeszéltük, mégsem vagy képes felfogni, hogy apa halála nem a ló hibája volt. Vagy ha mégis, soha nem tette volna szándékosan. Nekem is hiányzik, hidd el, nagyon, de akkor sem fogok haragudni a lovakra, csak azért, mert te így teszel. - vágtam oda dühösen, újra sírva fakadtam és kirohantam a szobából, le a lépcsőn, és elfutottam a park felé. Anya kiáltva szólt utánam, de ügyet sem vetettem rá, főleg mivel tudtam, látja merre tartok, így csak futottam tovább a megfelelő irányba. A park volt az egyetlen olyan hely, ahol jól éreztem magam. Az mégis csak egy természeti övezet, aholis kicsit azt érezhettem, kiszakadhatok a város rohanó világából.
Amikor átértem a házak között, gondolataimba mélyedve észre sem vettem, ha jönnek velem szemben. És valóban felemelhettem volna könnyes tekintetem, mert neki mentem valakinek. Egy kellemes, ifjú hang szólt hirtelen hozzám.
- Jaj, ne haragudj! Nem vettelek észre. - mentegetőzött a - láthatóan - fiú.
- Semmi baj, én voltam figyelmetlen, elnézést kérek. - mondtam szomorú, remegő, halk hangon, s elhaladtam mellette, nagyon szemügyre sem vettem.
Szemem sarkából némileg figyeltem, és zaklatottnak tűnt, sőt, nem is ment tovább, megállt ott, ahol összeütköztünk. Többször úgy hallottam, mintha úgy venné a levegőt, hogy "Most fogok megszólalni!", de nem így történt. Aztán végül utánam jött. Ettől tartottam.
- Hé, te sírtál? Mi a gond? - szólt hozzám a fiú.
Ahogy felnéztem rá egy pillanatra, rémleni kezdett az arca. Mintha, a vonásai ismerősnek tűntek volna. Talán láttam már? Vagy látásból ismerem? Áh, talán az utcán elmentünk már egymás mellett. Aztán eszembe jutott, hogy kérdezett valamit. Ha mást nem, csak lerázás céljából, de illik válaszolni.
- Semmi különös nincs. A parkba jöttem. - feleltem egyszerűen.
- Dominik Rice vagyok. Tudod, nem szeretnék tolakodni, de ismerősnek tűnsz. Szerintem mi már találkoztunk, és, hidd el, mindenkinek jobb mindig, ha kibeszélheti magából, ami bántja. Én meghallgatnálak.. Már ha, szeretnél beszélni valakivel. - állított meg újdonsült ismerősöm, Dominik és elém lépett.
Az olvasott könyvbe visszatette a könyvjelzőt és rám figyelt. Rá emeltem szemeim, és az övéibe néztem. Világosbarna hajához kitűnően mentek szürkésbarna szemei, melyek csak úgy csillogtak a kissé felhős nap hatására. Erős testalkata és helyes arca volt. És az a kiskutya mosoly.. Már az jobb kedvre bírt, akarom mondani.. Khm.. Szóval, igen. Nem tudtam neki ellenállni, muszáj volt valakinek elmondani a bajom, és amúgy is nagyon ismerős volt számomra, próbáltam felidézni, hol láthattam már, és kezdtek derengeni emlékfoszlányok.
- Na, jó. - szóltam halkan és elmeséltem a fiúnak, mi történt, mi bánt, mi miért van, és a többi. - Egyszerűen nem értem anyát, miért ilyen?! Ráadásul, ha apu meg tudta volna nyerni azt a versenyt, a lovat, akin lovagolt, meg is kaphattuk volna ajándékba. Egy gyönyörű, fiatal, kecses mén volt. Egy izabellafakó színű. Arabsa volt a neve, ennyi biztos. - lehuppantam egy padra és az arcomat a tenyerembe temettem.
Hirtelen úgy éreztem, elakadt a szava, mert érdekes volt a légvétele, de aztán, lehet, hogy csak én gondolom így.
- Sajnálom, ami történt. De mi lenne, ha egyszer eljönnél a farmunkra? Innen egy negyedórányira van. - mutatott a helyes irányba Dominik. - És amúgy is, én ide járok iskolába, szóval a szüleim úgyis bejönnek értem. Akkor kijöhetnél velünk és haza is hoznánk. - mondta kedvesen, barátságosan.
Felcsillant a szemem. Nem is foglalkoztam hirtelen semmivel, ami ezt akadályozhatná.
- Komolyan beszélsz? Megtennéd? - egyszerűen nem tudtam elhinni. Mintha egyszerre minden tökéletes lett volna.
- Persze. Csak egy hátulütője van ennek, és az anyukád. - húzta el a száját a fiú.
Sóhajtottam. - Tudom. De majd én megoldom anyát. Apropó, te hova jársz suliba? - kérdeztem kíváncsian. A szomorúságomnak már nyoma sem volt.
- Innen két utcányira, a Filer gimibe. Miért? - nézett Dominik a szemembe. Valószínűleg nem értette, miért olyan fontos ez.
- Én is oda járok! 9.b-s vagyok. Te? - halványan elmosolyodtam és érdeklődve figyeltem.
Az a gondolatom már elillant, hogy nem fogok soha, senkivel barátkozni itt. Ez a fiú rendkívül kedves és barátságos. Nem lehet nem kedvelni. És ki tudja, talán épp azért olyan ismerős, mert egy iskolába járunk. Én ostoba!
- Én a 9.a-ba járok, de ez nem lesz akadály. Óráink is lesznek együtt, a tanárunk helyettesítése híján. - mosolyodott el Dominik.
- Akkor úgy tűnik, holnap találkozunk! - szélesen elmosolyodtam, majd elbúcsúztunk, és lassan elindultam hazafele, amikor újra megcsörrent a telefonom.
~ Remélem nem Kalene az. ~ húztam el a szám. Nem is ő volt. Anyu hívott, hogy hol vagyok már. Mondtam, hogy a parkban vagyok éppen. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkért, hogy ha már itt vagyok, menjek el a boltba egy kis tejért, cukorért, meg kenyérért. Nem szeretek vásárolgatni, de nem lett volna okom azt mondani, hogy nem, így nyugodt, vidám hangon vállaltam el a feladatot és elindultam a bolt felé.
Dühösen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, mert édes anyukám nemet mondott arra, hogy elmenjünk egy lovas bemutatóra, ami az egyik leghíresebb és legnépszerűbb lovas szövetség rendezvénye az országban. A Free Horse csak egyszer jár az országban, és akkor is csak három napig tartanak előadásokat, lovas órákat és rövid bemutatót a lovakról. De á, nem akkora baj, hiszen miért is haragudnék emiatt anyára?! Azóta utálja a lovakat, és kerüli őket, mióta apa belehalt egy lovas balesetbe. Az akadályt akarta éppen átugratni, amikor a lova megijedt valamitől, azóta se tudni mitől, és lezuhant róla. Mindent elkövettek, de nem sikerült megmenteni. Oh, miért is kellett... Mindegy. Már a múlt, és nem vagyok a Megváltó, hogy mindent újra normálissá és széppé tegyek.Új barát
Dühösen csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, mert édes anyukám nemet mondott arra, hogy elmenjünk egy lovas bemutatóra, ami az egyik leghíresebb és legnépszerűbb lovas szövetség rendezvénye az országban. A Free Horse csak egyszer jár az országban, és akkor is csak három napig tartanak előadásokat, lovas órákat és rövid bemutatót a lovakról. De á, nem akkora baj, hiszen miért is haragudnék emiatt anyára?! Azóta utálja a lovakat, és kerüli őket, mióta apa belehalt egy lovas balesetbe. Az akadályt akarta éppen átugratni, amikor a lova megijedt valamitől, azóta se tudni mitől, és lezuhant róla. Mindent elkövettek, de nem sikerült megmenteni. Oh, miért is kellett... Mindegy. Már a múlt, és nem vagyok a Megváltó, hogy mindent újra normálissá és széppé tegyek.
Sírva dőltem az ágyamra, és azon gondolkoztam, miért műveli ezt velem anya. Nagyon fájt, hogy nem tud megérteni, hogy apa balesetének ellenére nekem a lovak a mindenem. Letörölgettem a könnyeim, és az ablakhoz lépkedtem, ahol is kihajoltam nézegelődni, illetve megnyugodni. Lágy, nyári szél meglengette a hajam, mire lehunytam a szemem. ~ Épp olyan érzés, mint mikor lovon ülök. De mégis.. Az ennél sokkal jobb. ~ Felnyitottam pilláim, s a távolba néztem, arra, amerre a város véget ért. ~ Miért kellett ide költöznünk? Erre a benzin szagtól bűzlő hatalmas és szörnyű helyre? Kinek jó itt? Anyának? Nekem minek kellett vele jönnöm? Ahh, utálok itt élni. Haza akarok menni! ~ egyre több és több kérdés fogalmazódott meg bennem, de mindnek utolsó gondolata a régi otthonunk volt. De bárhogy is vágytam oda vissza, már mindegy. Anya magába fordult, és nem nyílik ki. Még nekem se. Pedig gondolhatna rám is. Nem jó itt számomra, nincsenek barátaim, pedig vagy már másfél éve itt élünk. Mindenki került engem, de be kell vallanom, én is kerültem mindenkit. Egyszerűen nem bírom elfogadni, hogy nem lehetek a régi barátaimmal, a régi környezetben, a régi iskolában és a legfőbb dolgot nem tudom feldolgozni, hogy nem lehetek lovak közelében. Már azt is kétlem, hogy ha innen esetleg, valamikor az életben elköltözünk, biztos nem megyünk oda vissza. Az ország másik felébe jöttünk át, anya azt mondta, minél messzebb otthonról. És sikerült neki. Hurrá.
Hirtelen megcsörrent a telefonom, mire összerezzentem, olyan váratlanul ért, valamint kizökkentett a gondolataimból.
- Igen? - szóltam bele a telefonba.
Az egyik osztálytársam hívott, aki mostanában próbál velem barátkozni, csak éppen én nem könnyítem meg a dolgát. Valahogy nem akarok senkihez túl közel kerülni. Még mindig abban bízok a szívem mélyén, hogy talán egyszer még haza költözünk, de az eszem már lemondott a remény utolsó szikrájáról is. Viszont ha ez mégis megtörténne, ha itt barátaim lennének, akkor meg tőlük nem tudnék elszakadni. Legalábbis nem könnyen.
Na de, hol is vagyok? Ja igen, Kalene-nel beszélek. Elhívott a lány fagyizni, aztán shoppingolni, de nem volt kedvem hozzá, így azt mondtam, ma sok dolgom van. Elnézést kértem tőle, s letettem a telefont. Sóhajtottam és elvetődtem az ágyon.
- Leona! - hallatszott lentről.
Anyu szólt, miközben jött fel a lépcsőn. A szobám ajtajához lépett és bekopogott. Igen, ezt hallottam. Ez idő alatt lekaptam egy lovas könyvet a polcról és gyorsan kinyitottam valahol. Anya belépett az ajtón és rám emelte a tekintetét.
- Á, hát itt vagy. - szólt hozzám lágy, nyugodt hangon. - Szeretném, ha megértenéd, miért nem lehet. Nem akarom, hogy valami módon is az történjen, ami…- kezdte el mondandóját az anyukám, de közbeszóltam.
- Ami apával? Anya, ezt már százszor átbeszéltük, mégsem vagy képes felfogni, hogy apa halála nem a ló hibája volt. Vagy ha mégis, soha nem tette volna szándékosan. Nekem is hiányzik, hidd el, nagyon, de akkor sem fogok haragudni a lovakra, csak azért, mert te így teszel. - vágtam oda dühösen, újra sírva fakadtam és kirohantam a szobából, le a lépcsőn, és elfutottam a park felé. Anya kiáltva szólt utánam, de ügyet sem vetettem rá, főleg mivel tudtam, látja merre tartok, így csak futottam tovább a megfelelő irányba. A park volt az egyetlen olyan hely, ahol jól éreztem magam. Az mégis csak egy természeti övezet, aholis kicsit azt érezhettem, kiszakadhatok a város rohanó világából.
Amikor átértem a házak között, gondolataimba mélyedve észre sem vettem, ha jönnek velem szemben. És valóban felemelhettem volna könnyes tekintetem, mert neki mentem valakinek. Egy kellemes, ifjú hang szólt hirtelen hozzám.
- Jaj, ne haragudj! Nem vettelek észre. - mentegetőzött a - láthatóan - fiú.
- Semmi baj, én voltam figyelmetlen, elnézést kérek. - mondtam szomorú, remegő, halk hangon, s elhaladtam mellette, nagyon szemügyre sem vettem.
Szemem sarkából némileg figyeltem, és zaklatottnak tűnt, sőt, nem is ment tovább, megállt ott, ahol összeütköztünk. Többször úgy hallottam, mintha úgy venné a levegőt, hogy "Most fogok megszólalni!", de nem így történt. Aztán végül utánam jött. Ettől tartottam.
- Hé, te sírtál? Mi a gond? - szólt hozzám a fiú.
Ahogy felnéztem rá egy pillanatra, rémleni kezdett az arca. Mintha, a vonásai ismerősnek tűntek volna. Talán láttam már? Vagy látásból ismerem? Áh, talán az utcán elmentünk már egymás mellett. Aztán eszembe jutott, hogy kérdezett valamit. Ha mást nem, csak lerázás céljából, de illik válaszolni.
- Semmi különös nincs. A parkba jöttem. - feleltem egyszerűen.
- Dominik Rice vagyok. Tudod, nem szeretnék tolakodni, de ismerősnek tűnsz. Szerintem mi már találkoztunk, és, hidd el, mindenkinek jobb mindig, ha kibeszélheti magából, ami bántja. Én meghallgatnálak.. Már ha, szeretnél beszélni valakivel. - állított meg újdonsült ismerősöm, Dominik és elém lépett.
Az olvasott könyvbe visszatette a könyvjelzőt és rám figyelt. Rá emeltem szemeim, és az övéibe néztem. Világosbarna hajához kitűnően mentek szürkésbarna szemei, melyek csak úgy csillogtak a kissé felhős nap hatására. Erős testalkata és helyes arca volt. És az a kiskutya mosoly.. Már az jobb kedvre bírt, akarom mondani.. Khm.. Szóval, igen. Nem tudtam neki ellenállni, muszáj volt valakinek elmondani a bajom, és amúgy is nagyon ismerős volt számomra, próbáltam felidézni, hol láthattam már, és kezdtek derengeni emlékfoszlányok.
- Na, jó. - szóltam halkan és elmeséltem a fiúnak, mi történt, mi bánt, mi miért van, és a többi. - Egyszerűen nem értem anyát, miért ilyen?! Ráadásul, ha apu meg tudta volna nyerni azt a versenyt, a lovat, akin lovagolt, meg is kaphattuk volna ajándékba. Egy gyönyörű, fiatal, kecses mén volt. Egy izabellafakó színű. Arabsa volt a neve, ennyi biztos. - lehuppantam egy padra és az arcomat a tenyerembe temettem.
Hirtelen úgy éreztem, elakadt a szava, mert érdekes volt a légvétele, de aztán, lehet, hogy csak én gondolom így.
- Sajnálom, ami történt. De mi lenne, ha egyszer eljönnél a farmunkra? Innen egy negyedórányira van. - mutatott a helyes irányba Dominik. - És amúgy is, én ide járok iskolába, szóval a szüleim úgyis bejönnek értem. Akkor kijöhetnél velünk és haza is hoznánk. - mondta kedvesen, barátságosan.
Felcsillant a szemem. Nem is foglalkoztam hirtelen semmivel, ami ezt akadályozhatná.
- Komolyan beszélsz? Megtennéd? - egyszerűen nem tudtam elhinni. Mintha egyszerre minden tökéletes lett volna.
- Persze. Csak egy hátulütője van ennek, és az anyukád. - húzta el a száját a fiú.
Sóhajtottam. - Tudom. De majd én megoldom anyát. Apropó, te hova jársz suliba? - kérdeztem kíváncsian. A szomorúságomnak már nyoma sem volt.
- Innen két utcányira, a Filer gimibe. Miért? - nézett Dominik a szemembe. Valószínűleg nem értette, miért olyan fontos ez.
- Én is oda járok! 9.b-s vagyok. Te? - halványan elmosolyodtam érdeklődve figyeltem.
Az a gondolatom már elillant, hogy nem fogok soha, senkivel barátkozni itt. Ez a fiú rendkívül kedves és barátságos. Nem lehet nem kedvelni. És ki tudja, talán épp azért olyan ismerős, mert egy iskolába járunk. Én ostoba!
- Én a 9.a-ba járok, de ez nem lesz akadály. Óráink is lesznek együtt, a tanárunk helyettestése híján. - mosolyodott el Dominik.
- Akkor úgy tűnik, holnap találkozunk! - szélesen elmosolyodtam, majd elbúcsúztunk, és lassan elindultam hazafele, amikor újra megcsörrent a telefonom.
~ Remélem nem Kalene az. ~ húztam el a szám. Nem is ő volt. Az anyu hívott, hogy hol vagyok már. Mondtam, hogy a parkban vagyok éppen. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkért, hogy ha már itt vagyok, menjek el a boltba egy kis tejért, cukorért, meg kenyérért. Nem szeretek vásárolgatni, de nem lett volna okom azt mondani, hogy nem, így nyugodt, vidám hangon vállaltam el a feladatot és elindultam a bolt felé.
