2. Fejezet - Új!

Felejthetetlen élmény

1. Rész

Fél hetet ütött az óra. Megszólalt az ébresztőm. Mi, máris? De hisz, csak most aludtam el. Ilyen nincs. Álmosan, morcosan csaptam le az órát a földre, ami ennek következtében el is hallgatott. A fejemre húztam a párnát, majd picivel később nyújtóztam egyet és a hátamra feküdtem. Kómásan néztem szobám  fehér plafonját. ~ Péntek. Jaj, miért kell mennem? ~ gondolkodtam mérgelődve. Aztán eszembe jutott valami fontos, mire hirtelen felültem. ~ Ma megyek Dominikék farmjára! ~ futott át az agyamon, miközben felugrottam. ~ Mégis csak jó lesz ez a nap! ~ gondoltam és kiugrottam az ágyból, három perc alatt felöltöztem valami elfogadhatóba, a táskámba rejtettem egy lovagló felszerelésnek is nevezhető holmit - bár nem kifejezetten volt az -, és a motyómmal a hátamon lefutottam a konyhába. Elraktam a reggelimet, illetve pár répát és almát a lovak számára, utána pedig a fürdőszobába siettem. Gyorsan megmostam a fogam, aztán halkan, szinte lopakodva a fölszintre leérve a szandálomért mentem, mert anya ilyenkor még aludni szokott, ő kilencre kell, hogy dolgozni menjen, nekem viszont eszem ágában sem volt felébreszteni. E nagyszerű napon korán akartam érkezni a suliba, anyu viszont ezt nem biztos, hogy engedné. Beleléptem a szandálomba és az ajtóhoz osontam. De vagány vagyok! Halkan elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam az ajtót. Megkönnyebbülten léptem ki a házból. Sikerült kijutnom anélkül, hogy anyukám felébredt volna rá. Tudom, hogy ilyenkor álmos még ahhoz, hogy felmenjen az emeletre megnézni, alszok-e még, vagy sem.

Sietve mentem az iskola felé, szedtem a lábaim. ~ Ritka, hogy ilyen gyorsan haladok a suli felé, de hát a mai nap más lesz. Egy álmom válik valóra. Remélem. Vagy Dominik nem tudta megbeszélni a szüleivel? Nem, az nem lehet. Túl magabiztosan jelentette ki a dolgot ahhoz, hogy ne tudja megbeszélni a szüleivel. ~ gondolkodtam elmélyülten és próbáltam elhessegetni a fejemből azt a gondolatot, hogy nem tudok lovak közelébe kerülni.

Annyira a gondolataimba ástam magam, hogy fel se tűnt, máris az iskola elé értem, felsóhajtottam, majd beléptem az ajtón. Körbe néztem, de senkit nem láttam a folyóson. Csak egy teremből szűrődött ki fény, pont velem szemben. Odasiettem és bekopogtam.

- Szabad! - hallatszott az ajtó mögül.

Kinyitottam az ajtót és láttam, itt van az ügyelet. Igen, új dolog ez számomra, általában anya hoz suliba kocsival, többnyire pontban fél nyolcra, így, nemigen lehettem ügyeletben. Két ember volt az osztályteremben, az ügyeletes tanárnő és.. Milyen érdekes! Dominik. 

- Jó reggelt. Bejöhetek? - kérdeztem félszegen.

- Hát persze drágám, gyere csak, ülj le valahova. - felelte kedvesen a tanárnő.

- Köszönöm. - hálásan ránéztem a pedagógusra, majd azonnal lehuppantam Dominik mellé, a táskámat pedig a pad lábának döntöttem. 

- Szia. - meg sem várva a válaszát, a közepébe csaptam - Nos, ma akkor elugorhatok hozzátok? - izgatottan, mosolyogva érdeklődtem Dominik szemébe nézve.

- Nos, az a helyzet, hogy..- úgy tűnt, nem hozott valami jó híreket.

- Nem mehetek hozzátok? - elszomorodtam.

Lehajtottam a fejem és azon gondolkodtam, miért is hittem, hogy nekem bármi összejöhet. Ugyan. Ha eddig nem, most sem fog.

- Nem, te butus! Az a helyzet, hogy ma sűrű lesz a délutánod. - elmosolyodott és felemelte a fejemet. - Ne legyél szomorú, csak jó hírt hoztam. - mosolygott továbbra is.

- Tényleg? – felcsillant a szemem. El sem tudtam hinni, hogy igaz. Aztán ökölbe szorítottam a kezem és megütöttem Dominik vállát. - Ezt, mert becsaptál. - mérges képet vágtam, de aztán megöleltem jó szorosan és közben megszólaltam. - Ezt meg, minden egyébért. - szóltam halkan. Csak elmosolyodtam, pedig belül tombolhatnékom volt, annyira boldoggá tett. ~ Érzem, hogy Dominik örül a boldogságomnak. Illetve annak is, hogy engem felvidíthatott. ~ gondolkoztam. - És, akkor, egyből suli után? - kérdeztem izgatottan. Alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne ugorjak fel, és táncoljak örömömben.

- Igen, egyből utána. - mosolygott Dominik, közben pedig elengedte a derekamat. Én is abba hagytam az ölelgetést és a fiú szemébe néztem mosolyogva. Megjött a többi, később érkező diák is, aztán kerek nyolc órakor becsöngettek, és elkezdődtek a tanórák. Egy örökké valóságnak találtam, mire elment a délelőtt és délután kettő órakor elmehettünk ebédelni. A szerencsém az volt, hogy ez a nap „felmérő és minden nehéz tantárgy” mentes volt. Be akartam menni az étkezőbe, de az izgatottságtól összerándult a gyomrom és nem bírtam enni. Megmondtam Dominiknak, hogy a folyosón megvárom, egyen nyugodtan, én nem megyek most.

Mikor végre végeztünk az iskolában, felhívtam anyát és először is elnézést kértem tőle, hogy reggel szó nélkül mentem el iskolába, de megnyugtattam, az úton nem volt semmi baj, másodszor megmondtam neki, hogy sűrű lesz a délutánom, plusz elmegyek egy új barátomhoz egy picit, de vacsorára biztos otthon leszek, ne aggódjon. Megköszönte, hogy szóltam és letette a telefont. Most már csak azzal foglalkoztam izgalommal tele, hogy Dominik szülei mikor fordulnak be a sarkon az autóval. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg vártunk, pedig alig telhetett el öt perc. Dominik szavai törték meg sűrűn cikázó gondolataim és érzéseim.

- Amúgy, mennyire tudsz lovagolni? Jól, vagy nagyon jól? Vagy esetleg kevésbé jól? - érdeklődött.

Négy másodperc gondolkodás után tudtam csak felfogni, hogy hozzám szólt, illetve, mit is mondott a fiú. Gyorsan válaszoltam rá, ne tűnjek olyan.. nem is tudom minek.

- Hát, nem akarok nagyképűnek tűnni, de azt hiszem apukám remek oktató volt és szinte mindent megtanultam a lovakról és az egyszerű lovaglásról. - mosolyogtam Dominikra, majd hirtelen a földre pillantottam zavaromban.

A fiú mosolyogva biccentett, ezzel jelezve, hogy érti. Végre megérkeztek Rice-ék. Mrs. Rice kiszállt a kocsiból és mosolyogva sietett oda hozzánk. Nagy örömmel köszöntött engem, jött a szokásos szöveg, hogy annyit hallott már rólam Dominiktól - el tudom képzelni, amikor csak egyszer találkoztunk egy tíz percre -, és oly’ annyira jó kedvében volt, hogy egy puszit is adott az arcomra. Mr. Rice a kocsi ablakából figyelte az eseményeket mosolyogva. Bemutatkoztunk egymásnak és még egyszer végigmért engem - hozzá teszem, elég feltűnően, de úgy érzem, nem véletlenül - az anyuka. Előre engedett Dominik és anyukája, így mosolyogva beültem, és elhelyezkedtem. Aztán utána Dominik is beült mellém. Mikor Mrs. Rice is helyet foglalt az anyós ülésen, az édesapa elindult az autóval. Útközben a fiú anyja tett fel pár kérdést velem kapcsolatban, amikre kedvesen válaszoltam. Rákérdezett a múltomra is, és párszor sikerült kicsit elrontania a kedvemet, de aztán valahogy mindig mosolyra tudott bírni a hölgy.

- És, mikor lovagoltál utoljára? - tette fel az utolsó kérdését Mrs. Rice, de erre már nem kapott választ, ugyanis meghallottam a lovak üdvözlő nyerítéseit és horkantásait.

2. Rész

Kiugrottam az autóból, és körbenéztem. Gyönyörű, zöld terület tárult a szemem elé, egy hatalmas, jól kivitelezett ház, és egy nagy istálló. Lágy, meleg szellő megsimogatta finom arcom. 

- Tetszik? - tette fel a nagy kérdést Dominik, merengésemből kizökkentve.

- Gyönyörű. - feleltem ámulva.

Eltűrtem sötétbarna hajam a szememből és elindultam a legelő felé. Vagy hat ló ki volt engedve, mindegyik engem nézett. Mosolyogva tartottam feléjük, kizárva a külvilágot és a gondolataim. Az ösztöneim vezettek, egyszerűen csak mentem a lovak felé, megállás nélkül. Mikor végre odaértem, átnyúltam a vörösfából készült, hibátlan kerítésen és az öklömet - szokásomhoz híven - a lovak orrához tartottam, hogy megszaglászhassák. Mindegyik ló kedvesen, barátságosan közelített felém, és nagy érdeklődéssel figyeltek, mint idegent. Egyetlen ló nem jött a közelembe, egy izabellafakó. Gyönyörű ló volt, régi emlékeket kezdett felidézni bennem.

- Menj csak be hozzájuk. Tetszel nekik! - kiáltott Mrs. Rice.

Hátra néztem, mosolyogva bólintottam egyet, és átmásztam a kerítésen. Beléptem hozzájuk, a lovak kört alkotva közre fogtak. Megsimogattam mindegyiket és elővettem a háti táskámból a répákat és az almákat. Beleharaptam a finomságokba, így falatokat adhattam mindannyiuknak. Megfordultam és már nyújtottam is nekik. Egymást lökdösték, mindegyikük szívesen megette volna az egészet. 

- Hajajj, ne olyan mohón! - mosolygtam rájuk. 

Mindegyik kapott kettőt-kettőt az almából és a répából, így fogyott el majdnem az összes. Még maradt egy-egy szelet. Nagy nehezen kiléptem a körből, és lassan elindultam a palomino színű ló felé.

- Azt nem kéne Leona. Jobb, ha nem mész oda hozzá! - hallatszott a házból egy hang.

Dominik figyelmeztetett, ugyanis figyelemmel kísérte minden mozdulatom - ezek szerint.

- Ugyan, nem lesz baj! - mosolyogva kiáltottam vissza neki és mentem tovább.

A fiú még párszor szólongatott és figyelmeztetett, de ügyet sem vetettem rá. Tudtam, mit csinálok, és azt is, egyes dolgokat hogy reagáljak le. Lassan, óvatosan, de magabiztosan közelítettem a szépség felé, közben halkan beszélni kezdtem hozzá.

- Szia, te szépség. Istenem, de gyönyörű vagy. Kérsz egy kis almát? Vagy répát? - lassan felé nyújtottam a kezem, amikor odaértem hozzá, és hagytam, hogy megszaglássza.

A csődör nem fogadott valami kedvesen, inkább elfordult, de közben végig figyelte ezt az érdekes lányt, azaz engem. Nem mutatott nagy érdeklődést irántam.

- Nézd, ez a tiéd. Vedd csak el! - odadugtam az orra alá az almát.

Szerettem volna, ha érzi, nem akarok rosszat, sőt, barátkozni szeretnék vele. A ló egy figyelmeztető horkantást hallatott, majd felém fordult és lesunyította a fülét. Hangosan felnyerített, mint aki azt mondja: "Tűnj el, hagyj békén, ez az utolsó figyelmeztetés!" Meghátráltam, bevallom, kicsit meglepődtem, de ismertem annyira a lovakat, hogy nem ijedtem meg a reakciójától.

- Leona! - üvöltött Dominik, miközben a legelő felé rohant olyan gyorsan, ahogy csak tudott.

- Dominik, ne! Ne gyere ide! Azzal csak jobban felhergeled! Ura vagyok a helyzetnek. - szóltam rá a fiúra. Magabiztosan megfordultam és lassan a ló orrához érintettem az ujjaimat, közben csitítottam folyamatosan. Szemem sarkából figyelve őt, Dominik ijedten figyelte, mi történik, látszódott rajta, a pulzusa az egekben volt. Nem mutattam rémültséget, nyugodtan, de határozottan nyúltam a mén felé a másik kezemmel is. A feszült palomino dühösen kaparta a földet, és ingerült horkantásokat hallatott. Nem mutattam sem félelmet, sem idegességet, egyszerűen csak gyengéden megfogtam a paripa puha orrát, s végig simítottam rajta a kezem. Aztán feljebb csúsztattam a fején a karomat, majd megvakargattam a homlokát az üstöke környékén. A gyönyörű négylábú, mintha csoda történt volna, megnyugodott. Mélyen a szemembe nézett, én meg az övébe. Felvettük a szemkontaktust. Láttam, mit gondol, sőt éreztem is. Ő sem lehetett másképp.

- Mondd, mi a baj? Mi történt? - suttogtam a lónak. A többi hátas és Dominik nagy érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Ahogy egyre inkább elmélyültem szemeiben, sötétséget és gyászt láttam a palomino szemében. - De az.. az nem lehet. Te nem…- suttogtam. ~ Ő nem.. nem lehet Arabsa. ~ futott végig az agyamon az a gondolat, amit a számra már nem tudtam venni. Pár percig mozdulatlanul álltam a paripa előtt. Teljesen lemerevedtem, pislogni és talán még lélegezni is elfelejtettem. Megrökönyödve néztem magam elé, egyszerűen nem tudtam elhinni. Ő? Itt? Épp most? De miért? Annyi, meg annyi kérdésem volt, hogy a számolásába se mernék belekezdeni. S végül visszaemeltem rá a tekintetem. Láttam rajta, megérezte szomorúságom és meglepődöttségem, így felém lépett egy aprót, s az orrával megbökte a vállam. Belenéztem a szemeibe és szorosan átöleltem a nyakát, s érzéseim tengerében lubickolva már a könnyeim se tarthattam vissza tovább, nem ment. Ha nem is ő Arabsa, eléggé felkavart most, és minden eszembe jutott. Könnyeim nem azt szimbolizálták, amit elvesztettem, hanem azt, ami valaha az enyém volt, és ismét szeretném visszakapni. Ha mégis ő lenne Arabsa, nem amiatt sírnám el magam, mert tudom, hogy mindig is őt akartam, de végül nem kaphattam meg, hanem azért, mert most mégis itt van, velem. Vagy én vele. Ez már részlet kérdése.

Dominik odasietett hozzánk, de látszott rajta, hogy tehetetlennek érzi magát.

– Öm.. Gyere, iszunk valamit. Hidd el, jót fog tenni. - halványan elmosolyodott és megfogta két vállam.

- Nem, előbb válaszolj, kérlek. Nekem ez nagyon fontos. - könnyes szemekkel néztem Dominikra.

- Persze, válaszolok…Öm, de mégis mire? - kérdezett vissza egy kis gondolkodás után a fiú. Eléggé zavarodottnak tűnt, amit meg is tudtam érteni.

- Hogy hívják ezt a lovat? - tettem fel a nagy kérdést.

Tudni akartam, ő-e az a ló, akire egész életemben vártam, vele álmodoztam, de soha nem kaphattam meg, vagy sem. Tudni akartam, olyan lovat ölelek-e, aki mindössze felszínre hozta rég elfojtott érzéseim és könnyeim, pedig neki oka nem volt rá, vagy már ismerem.

- Nos, ő itt Arabsa, a legjobb lovunk. Állítólag mielőtt hozzánk került… - kezdett bele válaszába Dominik kezét tördelgetve, de ahogy meghallottam a palomino nevét, már mindennel tisztában voltam, így halk, remegő hangon közbe vágtam, magam elé nézve.

-… több mint húsz versenyt megnyert a világ egyik legjobb lovasával. - fejeztem be Dominik mondatát. 

Ilyen nem létezik. És mégis. Ő az. Ez nem lehet más, mint egy égi jel. Hiszek az ilyenekben, apában is hittem, s még mindig hiszek, hogy fentről szeretne segíteni, ha mellettem állva már nem tud. ~ Apa. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen a miénk. Te majdnem megnyerted, és én esküszöm, hogy megszerzem. Valahogy, mindegy hogy, de megszerzem. Nem hagyom el. Anya és utánam ő volt a szemed fénye, ezért nem hagyom el. Nem fogom! Ígérem neked. ~ esküdtem meg apának. Most ismét úgy éreztem, mintha apa büszkén és elégedetten megveregetné a vállam, ahogy régen is tette, amikor sikerült nekem valami, akár elsőre. Finom, melengető érzés ölelt körül, amit már úgy hiányoltam. Vissza már nem kaphatom, de mikor apára gondolok, mégis újra érezhetem. Ebből a kimondhatatlanul kellemes állapotból Dominik hangja zökkentett ki.

- Igen, de honnan tudtad?! - nézett értetlenül rám a fiú. De láttam, amint feltette kérdését, már tudta is rá a választ. Gondolom, eszébe jutott neki a minapi beszélgetésünk. Úgy válaszoltam hát, hogy valami újat is mondjak.

Az utolsó akadály miatt.. Amiatt vesztettem el apát, és a régi életem. - hatás szünetet tartottam, többek között azért, hogy a könnyeimet visszatarthassam, meg mert nem hallhatóan, de a hangom is elcsuklott. Dominikon láttam a megrökönyödést. Valószínűleg eddig nem is gondolt rá, hogy nekem nincs, csak egy szülőm, anya. - Arabsa nem tudta átugrani az akadályt, megijedhetett valamitől, megbotlott, és összeestek. Mindkettőjük csúnyán megütötte magát, de Arabsa hirtelenjében nem tudott arra vigyázni, hogy ne essen apára. És itt történt a baj.. - egy könnycsepp folyt végig az arcomon, a hangom is remegett - Beugrottam egyből a pályára, anyával a nyomomban, már semmi nem érdekelt, csak apa. Ott helyben próbáltak segíteni rajta, amíg ki nem ért a mentőautó, de apa továbbra is mozdulatlan maradt. Utoljára ránk nézett, halványan elmosolyodott és... - itt már nem bírtam. Elcsuklott a hangom és sírva fakadtam. - Nem tudták megmenteni.. - tettem még hozzá utolsó erőmmel, mielőtt összecsúsztam volna. A fiú egyből mellém térdelt, és szorosan átölelt.

- Jól van, ne sírj, semmi baj. Nagyon sajnálom. - próbált vígasztalni és csitítani, ami végül eredményesnek bizonyult.

Hiába fájt minden szó, valakivel meg kellett már osztanom, és már nagyon ért ez a sírdogálás, de örülök, hogy most ennyire megkönnyebbültem. Letörölgettem a könnyeim - most már sokadik alkalommal -, s felnéztem a fiúra.

- Ugye lovagolhatok rajta?! Kérlek. - még mindig picit könnyes, kérő szemekkel néztem rá.

- Nos, én kész örömmel mondanék rá igent, de ez a szüleimtől függ. Viszont nem hiszem, hogy ezeknek a gyönyörű, káprázó szemeknek ellent tudnak mondani. - válaszolta Dominik és elmerült pár pillanatra a szemeimben, majd letörölte a könnyeket arcomról. Majd zavarában gyorsan hozzátette. - Illetve.. Okuk sem lenne rá, hogy nemet mondjanak.

Elmosolyodtam és erősen megöleltem a fiút.

- Köszönöm. Régen volt már az, hogy valaki ennyit tett értem… és hogy ilyen szépet mondott nekem. - csak szorítottam magamhoz, majd amikor észbe kaptam, elengedtem.

Dominik csak rám mosolygott és ennyit szólt: - Ez csak természetes.

Nagy nehezen elszakadtam Arabsától és bementünk a házba. Dominik udvariasan körbevezetett a házban. Teljesen el voltam képedve, hogy milyen gyönyörű és hatalmas ez a ház. 

Épp uzsonnázni készültünk, amikor váratlanul megszólalt a telefonom.

- Jaj, elnézést, csak egy perc. - mentegetőztem és felállva az asztaltól, felvettem a telefont. Anyu keresett, hogy mikor érek haza. - Tudod, mondtam, hogy meglátogatom egy barátom. - válaszoltam nyugodt hangnemben.

- Áá, nem tudtam, hogy vannak barátaid. És mikor is mentél el suliba? - szólt újra bele a telefonba anya. Tudtam, hogy szóvá fogja tenni, korán mentem-e suliba, és ha igen, miért.

- Nos.. öm... hát, azt hittem még alszol, ezért csendben mentem el, de nyugi, nem túl korán. ~ Csak egy picit. ~ tettem hozzá gondolatban. Reméltem, nem nyaggat tovább, így is elég kellemetlen volt, hogy már rég letelt az az egy perc, de én még mindig telefonáltam.

- Hjajj, rendben, de este hétre itthon legyél nekem! - mondta sóhajtva, majd jó mulatást kívánt nekünk és elköszönt.

- Köszi, anyu, szeretlek, szia! - mondtam kedvesen és végre letettem a mobilt.

Nagyot sóhajtottam. Leültem az asztalhoz, ismét elnézést kértem - persze, senki nem haragudott, de akkor is, na - és enni kezdtem a családdal.

Mikor befejeztük, félszeg hangon megszólaltam.

- Nos, lenne egy kérdésem. - kezdtem bele izgatottan, reménykedve. Mrs. Rice kedvesen szót adott nekem, mondta, tegyem csak fel azt a kérdést. - Szóval... Jó okom van rá, hogy ezt kérem, és meg is magyarázom, ha szeretnék, viszont a kérdésem az volna, hogy.. Lovagolhatnék Arabsán? - bíztam benne, hogy Dominiknak igaza lesz. 

Az adrenalin vágtatni kezdett az ereimben, a pulzusom is az egekbe szökött. A szülők egymásra néztek, szótlanul beszélték meg a dolgot. Mr. Rice rám nézett. 

- Ugye tudod, hogy ő a farm csillaga? A legjobb lova? - kérdezte komolyan. 

- Persze, hogyne tudnám?! - válaszoltam nyugodt, alázatos, de remegő hangon. Féltem, hogy pont emiatt nem fogják nekem megengedni. 

- Ismered már eléggé? - kérdezte a férfi. 

- Igen. Ha tudnák mennyire. - feleltem egyre magabiztosabban.

- Tudod kezelni? - kérdezett megint. 

- Mindenre fel vagyok készítve és készülve száz százalékban. Minden rendben lenne. Ha óhajták, elmondom röviden, hogy miért vagyok ennyire biztos a dologban. - válaszoltam, majd csönd telepedett a helyiségre. A szülők bólintottak és érdeklődve néztek szemeimbe.

- Nos, mielőtt megvásárolták volna, egy olyan emberé volt, aki édesapámat menedzselte, és rajta lovagolt apukám minden alkalommal, kivétel nélkül, és ők együtt, egy csapatként nyerték sorra a versenyeket, míg.. - nem tudtam, jól teszem-e, hogy ha folytatom, már most elszontyolodtam, s ezt látták is rajtam, így részleteznem sem kellett. - Jött az a baleset, és mindennek vége lett. Arabsát végül két okból adták el, az egyik, hogy anya lelkiismerete így volt nyugodt, hiszen apa.. - megint rövid szünetet kellett, hogy tartsak, különben képtelen lettem volna folytatni. - A másik pedig, a menedzser is úgy gondolta, hiába nagyszerű ló, ez a rossz hírnevet vonta volna maga után, hogy elvesztett a társadalom egy ilyen nagyszerű versenyzőt emiatt a ló miatt. - éreztem, hogy nem szabad túl nyújtanom a sztorit, nehogy megunják, így rövidre fogtam. - És valószínűleg így került hozzátok. - néztem végig rajtuk, és hangomban érezni lehetett, hogy végeztem.

Hümmögtek egy-kettőt, gondolkodtak, ismét tekintetükkel vitatta meg a házaspár a dolgot. Végül, megszólalt a hölgy.

- Ez esetben… akkor lehetsz Arabsával, amikor csak akarsz kedvesem. Tudjuk, jó kezekben lesz, ha édesapád tényleg az volt, aki, márpedig igen. - mondta barátságos hangon Mrs. Rice. 

Ahogy ezt meghallottam, örömömben felugrottam és szorosan átöleltem Dominikot, aki örömmel ölelt vissza. Kicsivel később a szülőkre néztem és vagy hússzor megköszöntem nekik. Kifutottam a házból szökdelve, ugrálva, nem törődve semmivel. Arabsa felé vettem az irányt, Dominik pedig komótosan cammogott utánam. A ló nyugodtan, sőt boldogan felhorkantott, és egy örömteli nyerítést hallatott, mikor megérezte boldogságom, s tudta, miatta van, valamint felé irányul.

 - Be kéne vinni a lovakat az istállóba. Segítesz? - kérdezte kedvesen Dominik.

- Persze, hogy segítek, de miért nem ridegtartásban vannak? Meg amúgy is, éjszaka éppen olyan idő van, ami nekik tökéletesen megfelel, és még böglyök sincsenek. Miért nem napközben vannak bent és este kint? - csak mondtam, mondtam, mondtam, de végül abbahagytam, mikor láttam, már nagyon szólni szeretett volna.

- Először is, nagyon sokat tudsz kérdezni. - ezen mosolygnom kellett, de végül ő is megadta magát. - Másodszor, amit mondasz, abban igazad van, viszont mivel itt sok ugróképes patás van, félő, hogy valamelyikük képes lenne megszökni mindössze zöldebb fű miatt. - itt már egyenesen vigyorogtam, de ugyanakkor tudtam, hogy igaza van. - Éppen ezért, reggel öt és kilenc óra között, valamint délután hat és kilenc között vannak kiengedve, amikor tudunk rájuk figyelni, viszont még nincs se túl meleg, se túl hideg. És így nincsenek kint napközben, a forróságban se, meg este se, amikor mi aludnánk. - hanglejtéséből érezve, ezzel befejezte a tanfolyamot.

Közben én csak bólogattam és bólogattam, mint valami bólogató bábu, ezzel jelezve, hogy mindent értek. Végülis igaza volt abban, amit mondott, és elfogattam, hogy ezt az észcsatát ő nyerte.

Egy ideig elmerültünk egymás tekintetében, amikor hirtelen kettőnk közé állt Arabsa. Mindketten felnevettünk, majd magamhoz öleltem a ló nyakát, főleg zavaromban. Körénk gyűlt az összes hátas, mindegyik meg akarta kaparintani minden figyelmünk. 

Csak a lovakkal és egymással voltunk elfoglalva, egészen félhétig.

- Sajnos haza kéne vinnünk téged. Anyukád hétre hazavár, tudod. - szólt halkan Dominik.

- Ó, a fene, tényleg. - kicsit elszontyolodtam, de az vidított fel, hogy tudtam, pár nap, és itt a nyár, akkor viszont bármikor eljöhetek erre a csodaszép helyre. 

Elfutottam a cuccaimért a házba, összepakoltam azokat, majd visszasiettem Arabsához. Érzékeny búcsút vettem tőle, meg a többi lótól is, de őt volt a legnehezebb otthagynom. Átmásztam a karámfák közt és elindultam az autó felé. Még egyszer, utoljára megfordultam és visszaintettem az engem figyelő lovaknak, köztük legfőképp Arabsának. 

Végül beültem a kocsiba, s elindultunk a város felé. Jót beszélgettünk az úton, engem kérdezgettek, hogy éreztem magam. Hiába mondtam el, vagy ezerszer, nekik ezeregyedikre is kellett a válaszom. Persze, aranyos dolog volt, hogy tudni akarták, de én a helyükben megelégedtem volna egy válasszal és annak megerősítésével.

Mikor odaértünk a ház elé, Dominik megfogta a kezem és a szemembe nézett.

- Érezd jól magad a hétvégén és majd hétfőn talizunk. - mosolygott.

- Köszi, viszont. Jó éjszakát. - éreztem, arcomat elönti a pír, majd kiszálltam az autóból és megvártam, amíg a kocsi eltűnik a láthatárról. Lassan eltűnt a jármű sziluettje a szemem elől, csak ekkor léptem be a lakásba és egyből felsiettem a szobámba.

- Szia, kicsim. Na, milyen volt? - zökkentett ki sűrű gondolatmenetemből anya hangja. 

Rájöttem, hogy még vacsorázni is kellene, meg anyának is köszönni, még nem kéne ledőlnöm.

- Ó, szia. Am, remek volt.  Egy perc és jövök. - mondtam vidám, feldobott hangon és becsuktam magam után az ajtót.

Az ágyra dőltem és mosolyogva elevenítettem fel délutánom nagyszerű eseményeit és élményeit.