1. Fejezet

Új barát

 Leona dühösen csapta be maga mögött a szobája ajtaját, mert édesanyja nemet mondott arra, hogy elmenjenek egy lovas bemutatóra, ami az egyik leghíresebb és legnépszerűbb lovas szövetség rendezvénye az országban. A Free Horse csak egyszer jár az országban, és akkor is csak három napig tartanak előadásokat, lovas órákat és rövid bemutatót a lovakról. Leona édesanyja azóta utálja a lovakat,és kerüli őket, mióta férje, Leona édesapja belehalt egy lovas balesetbe. Az akadályt akarta éppen átugratni, amikor a lova megijedt valamitől, azóta se tudni mitől, és lezuhant a lováról. Mindent elkövettek, de nem sikerült megmenteni.

Leona sírva dőlt az ágyára, azon gondolkozva, miért műveli ezt vele az anyja. Nagyon mérges volt rá, így amikor kicsit már le tudott nyugodni, kimászott az ablakon és a háztetőre kialakított kis „búvóhelyére” lekuporodott. Lágy, nyári szél meglengette a haját, s lenézett a földszintre. Az ablak nyitva volt, az anyukája kifelé tekintgetett rajta. Gyorsan visszaugrott, nehogy észrevegye. A távolba nézett, arra, amerre a város véget ért.~Miért kellett ide költöznünk? Erre a benzin szagtól bűzlő hatalmas és szörnyű helyre? Kinek jó itt?~gondolkozott a lány. Egyszerűen nem értette. Nem jó itt neki, nincsenek barátai, pedig vagy már fél éve itt élnek. Mindenki kerülte őt, de ő is került mindenkit. Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy nem lehet a régi barátaival, a régi környezetben, a régi iskolában és a legfőbb dolgot nem tudta feldolgozni, hogy nem lehet lovak közelében. Hirtelen megcsörrent a telefonja, ami kizökkentette a gondolataiból. - Igen? - szólt bele a telefonba. Az egyik osztálytársa volt, aki mostanában próbál vele barátkozni, csak Leona valahogy nem akar senkihez túl közel kerülni. Még mindig abban hisz, hogy talán egyszer még, amikor visszaköltöznek a farmjukra, akkor, ha itt barátai lennének, nehezen tudna elszakadni tőlük.

Elhívta a lány fagyizni, aztán shoppingolni, de Leona nemet mondott rá, azt hazudta dolga van. Elnézést kért, s letette a telefont. Nem akarta, hogy bárkivel is összebarátkozzon. - Leona! - hallatszott kintről. Anyukája hívta, miközben jött fel a lépcsőn. A szobája ajtajához lépett és bekopogott. Ez idő alatt Leona gyorsan beugrott a szobába az ablakon, becsukta azt, majd az ágyra huppant, lekapott egy lovas könyvet a polcról és gyorsan kinyitotta valahol. Anyukája belépett az ajtón és látta, a lánya az ágyon fekszik, egy könyvet olvasva. - Á, hát itt vagy. - szólt az anyukája lágy, nyugodt hangon. - Szeretném, ha megértenéd, miért nem lehet. Nem akarom, hogy az történjen, ami…- kezdte el mondandóját az édesanyja, de Leona beleszólt.

- Ami apával? Anya, ezt már százszor átbeszéltük, mégsem vagy képes felfogni, hogy apa halála nem a ló hibája volt. Nekem is hiányzik, hidd el, nagyon, de akkor sem fogok haragudni a lovakra, csak azért, mert te így teszel. - mondta dühösen, sírva és kifutott a szobából, le a lépcsőn, és elfutott a park felé. Anyja kiáltva szólt utána, de Leona ügyet sem vetett rá, futott tovább a megfelelő irányba. A park volt az egyetlen olyan hely, ahol jól érezte magát. Az mégis csak hasonlított egy erdőre, a természet hangjaival dúsítva, kis állatokkal tele.

Amikor átért a zebrán, gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy vele szemben egy fiú közeledik. Egyikük sem vette észre a másikat, egymásnak mentek. - Jaj, ne haragudj! Nem vettelek észre. - mentegetőzött a fiú.

- Semmi baj, én voltam figyelmetlen, elnézést kérek. - mondta neki Leona szomorú, remegő, halk hangon, s elhaladt mellette.

- Hé, te sírtál? Mi a gond? - ment utána a fiú. Ismerős volt neki a lány, de nem tudta honnan.

- Semmi különös nincs. A parkba jöttem. - felelt egyszerűen Leona.

- Dominik Rice vagyok. Tudod, mindenkinek jobb mindig, ha kibeszélheti magából, ami bántja. Én meghallgatnálak. - állította meg Dominik Leonát és elé lépett. Az olvasott könyvbe visszatette a könyvjelzőt és rá figyelt.

- Na, jó. - szólt halkan és elmesélte a fiúnak, ami történt vele, ugyanis neki is rémlett Dominik arca, de nem tudott rájönni, miért és honnan. - Egyszerűen nem értem az anyámat, miért ilyen?! Ráadásul, ha apu meg tudta volna nyerni azt a versenyt, a lovat, akin lovagolt, meg is kaphattuk volna ajándékba. Egy gyönyörű, fiatal, kecses mén volt. Egy izabella fakó színű. Mintha ő lett volna Szélvész, a fantom ló, de nem az volt a neve, hanem Arabsa. - lehuppant egy padra és az arcát a tenyerébe temette.

- Sajnálom, ami történt. De mi lenne, ha egyszer eljönnél a farmunkra? Innen egy negyedórányira van. - mutatott a helyes irányba Dominik. - És amúgy is, én ide járok iskolába, szóval a szüleim úgyis bejönnek értem. Akkor kijöhetnél velünk és haza is hoznánk. - mondta kedvesen, barátságosan. Leonának felcsillant a szeme. - Komolyan beszélsz? Megtennéd? - egyszerűen nem tudta elhinni. Mintha hirtelen minden tökéletes lett volna.

- Persze. Csak egy hátulütője van ennek, és az anyukád. - húzta el a száját a fiú.

- Tudom. De majd én megoldom anyát. Apropó, te hova jársz suliba? - kérdezte kíváncsian Leona. A szomorúságának már nyoma sem volt.

- Innen kétutcányira, a Free Spirit gimibe. Miért? - nézett Dominik a lány szemébe. Nem értette, miért olyan fontos ez.

- Én is oda járok! 1/b-s vagyok. Te? - halványan elmosolyodott Leona és érdeklődve figyelt. Az a gondolata már elillant, hogy nem fog soha, senkivel barátkozni itt. Ez a fiú rendkívül kedves és barátságos. Nem lehet nem kedvelni.

- Én az 1/a-ba járok, de ez nem lesz akadály. Óráink is lesznek együtt az új rendszer szerint. - mosolyodott el Dominik. Jó volt nézni, hogy Leona olyan boldog. - Akkor úgy tűnik, holnap találkozunk!- elmosolyodott Leona, majd elbúcsúzott, és lassan elindult hazafele, amikor újra megcsörrent a telefonja.~Remélem nem Kalene az.~gondolta. Nem is ő volt. Az édesanyja hívta, hogy hol van. Megmondta, hogy a parkban van éppen. Édesanyja megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megkérte, hogy ha már ott van, szaladjon be a boltba egy kis tejért, meg kenyérért. Leona nem szívesen, de nyugodt, vidám hangon vállalta el a feladatot és elindult a bolt felé.