Összefoglaló:
Igen, ismét egy nagyon fontos napra virrad június 21.-én. A tábor előtti utolsó nap, ahol is eldől, hogy milyen lesz Leona nyara. A legjobb, vagy netán a legrosszabb? Reggel már korán ébren van, és azon töpreng, vajon most mit tegyen. Amanda vajon milyen ember? Elengedné és megtartaná a titkát? Vagy jobban szereti a nővérét annál, hogy ilyet tegyen? Rengeteg kérdés fogalmazódik meg benne, de tudja, ezekre egyedül Amanda tudja a válaszokat. De vajon képes lesz arra, hogy rákérdezzen a nagynénjénél? Vajon összetörik a szíve a bánattól, vagy élete egyik legjobb hetét fogja a táborban tölteni? Mindent megtudhattok ebből a fejezetből!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A nagy pillanat
1. Rész
Reggel öt óra. A hajnal első napsugarai cirógatták Leona puha arcát. Ám mindez neki fel sem tűnt. Aggódó tekintete, és sötét, fénytelen szeme nagyon árulkodó volt. Szíve hevesen dobogott, tenyere izzadt, s úgy belemerült gondolataiba, hogy még azt sem érezte, hogy néha neki ment az ágyának és belerúgta a lábát. Fel-alá mászkált a szobájában azon töprengve, mégis mit tegyen, hogy Amanda itt van és lehet, hogy nem valósul meg egy régi vágya. Sok minden eszébe jutott, de végül mindig falba ütközött. Az egyetlen lehetséges módszer az volt, ha rákérdez erre az egészre és megkockáztat egy életre szóló büntetést, már ha Amanda ilyen ember. Nagyon sokáig agyalt, és járkált körbe-karikába, amikor hallotta, hogy a földszinten nyekereg egy ajtó. Tudta, hogy ez az utolsó alkalma, hogy elköszönjön az édesanyjától, mielőtt elutazna. Úgy, ahogy volt, pizsamában, kócos, elfeküdt hajjal, mezítláb lefutott a földszintre és Samantha nyakába ugrott.
- Jó utat anyu. Nagyon szeretlek! – hangja remegett, de mivel halkan beszélt, szinte suttogott, az anyjának ez nem tűnt fel.
- Köszönöm kicsim. Én is nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! – válaszolta és egyik kezével, amelyikkel nem a bőrönd fülét fogta, magához ölelte a lányát.
Egy-két perc elteltével elszakadtak egymástól és mindkettőjüket a sírás kerülgette, de mindketten mosolyogva integettek egymásnak. Samantha a csomagtartóba tette a bőröndöt, majd beszállt a vezetőülésbe. Beindította a motort, megfordult az autóval és elhajtott. Leona az ajtóból figyelte addig, amíg el nem tűnt a láthatárról. Végül visszafordult, bezárta az ajtót, s letörölte az arcán végig folyó könnycseppet. Lassan visszasétált a szobájába, magára vett egy elfogadható ruhát és lement a konyhába reggelizni. Ekkor már hatot mutatott az óra. Mire leért, Amanda már készítette a finom palacsintát és különböző ínyencségekkel töltötte meg: kakaóval, olvasztott csokival, lekvárral és még pár hasonló dologgal, amiket otthon talált.
- Jó reggelt! – köszönt a lányra Amanda.
- Neked is. – halványan rámosolygott, majd kért egy pillanatot és visszafutott a szobájába.
Halkan becsukta maga után az ajtót és odasettenkedett Dominikhoz. Óvatosan letérdelt mellé, majd egy kellemes puszival ébresztette, amit az arcára adott. Egyből felnyitotta a szemét, s kómásan ránézett a lányra.
- Jó reggelt. – köszönt halkan Dominik.
- Neked is. – megölelte, majd elmondta neki, hogy amint magához tér, kapja fel a ruháját magára, és menjen le reggelizni. Mikor mindezt elmagyarázta a fiúnak, lesietett a konyhába, lehuppant egy székre és elvett a tányérról egy csoki töltelékes palacsintát. Két perc sem telt bele, és már Dominik is leért a földszintre. Bár még a szeme nagyon álmos volt, már mondhatni magához tért. Amanda is asztalhoz ült végül, amikor úgy gondolta, most már sütött annyi palacsintát, hogy elég lesz reggelire.
Nagyjából tíz perc elteltével mindenki befejezte az evést. Természetesen minden palacsinta elfogyott, és mindenki elégedetten állt föl az asztaltól.
- Hű, ez jól esett. – ütött a hasára Dominik, aztán elmondta Leonának, hogy ha beszélni akar Amandával a táborról, akkor azt most kell megtennie. Hogy kettesben maradhassanak a „lányok”, ő azt mondta, felmegy és fölhívja a szüleit, és kicsit beszélget velük, majd jön vissza. Leona nagy levegőt vett, kifújta azt, majd megkérte Amandát, hogy üljön le a kanapéra. Mikor helyet foglaltak egymás mellett, a lány inkább egy kis célzással kezdte.
- Szeretnék kérdezni valamit. Te megengednél valamit valakinek, mert szereted, úgy, hogy közben ezt a valamit eltitkolod egy másik személy elől? Vagy inkább nem engeded meg, így nem kell titkolózni a másik személy előtt, de esetleg fájdalmat okozol annak a valakinek? – nagyon megkavarta, de azért remélte, hogy Amanda megérti a lényeget.
- Hát, khm.. Nos... Nem jó dolog titkolózni vagy hazudozni, de ha ezzel segíthetek valakinek abban, hogy mondjuk, megvalósítsa az álmát, akkor talán megtenném. – válaszolta egy kis gondolkozás után, majd mikor észrevette Leona ideges, de kissé megkönnyebbült arcát, így folytatta. – De ez mért érdekes, vagy mért téma? – kérdezte.
Leona nagyot sóhajtott és belekezdett. – Amanda. Rólam, rólad és anyáról van szó. – hagyott egy kis szünetet, mert így neki is egyszerűbb volt, meg persze hagyott egy kis gondolkodási időt a nőnek. – Tudod, hogy apa már nincs velünk és.. Anya hiába gyűlölte meg a lovakat, én.. Nem tudok elszakadni tőlük és... hah.. azt szeretném kérni... azt szeretném mondani, hogy... – nem tudta folytassa-e, mert nem tetszett neki Amanda arca. Végül mégis erőt vett magán és befejezte. – Szeretném, ha elengednél egy táborba anélkül, hogy anya tudna róla. – lehajtotta a fejét, lehunyta szemét, és érezte magán az aggódó tekintetet, aki bizonyára Dominik volt, de most nem foglalkozott vele, egyedül Amanda válasza érdekelte.
Leona legnagyobb meglepetésére Amanda gyengéden a lány vállára tette kezét, s felemelte a fejét. Nagyon halványan elmosolyodott, amikor látta Leona ártatlan, gyönyörű, csillogó tekintetét.
- Leona. Bár helytelen, amit kérsz, de erre azt kell, mondjam... – hatásszünetet tartott, aztán folytatta. – Még átgondolom.
Leona széles vigyorral az arcán a nő nyakába ugrott és szorosan ölelte magához, aki folyton csak azt hajtogatta, hogy ne élje bele magát, még át kell, hogy gondolja, de Leonát már nem érdekelte, mert már ez is hatalmas öröm volt a számára. Csak a „Köszönöm!” szót hajtogatta, és alig bírt megnyugodni.
- És mikor kezdődne a tábor? – tette fel a fontos kérdést Amanda.
- Hát, holnap már egész korán el kellene indulnunk, hogy időben ott legyünk. – válaszolta, és ahogy belegondolt, rájött, hogy már alig van idő.
- Akkor sietnem kell a válasszal. – mondta, aztán elhúzta a száját a nő.
Felküldte Leonát a szobájába, hogy hadd gondolkozzon nyugodtan, meg addig rendet rak a reggeli után és neki áll az ebédnek. Bár nem tudta mi lesz Amanda válasza, mégis vigyorogva szökdelt fel a lépcsőn Leona. Ahogy becsukta maga után az ajtót, az ágyon ülő Dominiknak ugrott és leterítette, közben erősen szorította magához. Valakin ki kellett töltenie a boldogságát. Mivel Dominik tudott arról, miért ilyen boldog Leona, meg sem szólalt, csak nevetett a lánnyal együtt. Nagyon sokat beszéltek arról, mi lesz, ha tényleg sikerül eljutniuk a táborba. Mit fognak csinálni, hogy fogják érezni magukat, kikkel tudnak majd összebarátkozni. Nem nagyon mozdultak ki a szobából, egészen addig, amíg kész nem lett az ebéd. Eljött a döntő pillanat. Amanda bizonyára eldöntötte, hogy elengedi-e Leonát, vagy sem.
2. Rész
Lesétáltak a lépcsőn és a konyha felé vették az irányt. Ahogy helyet foglaltak, már az asztalra is került az előétel, a tyúkhúsleves. Mindenki szerette a jelenlévők közül, tehát senkinek egy hangja nem volt, sőt. A gyerekek gyorsan bekebelezték, de Amanda se maradt le tőlük annyira. Mivel senki nem kért többet, asztalra került a főfogás, a finom lencsefőzelék. Leona mielőtt nekiállt volna, azt kívánta, hogy bárcsak szerencsét hozna neki. Bár azt mondják, ez újévkor hoz szerencsét az emberek pénztárcájára nézve, de a lány mindig is úgy tartotta, hogy a lencse elfogyasztása előtt, ha kíván valamit, aztán megeszi a főzeléket, akkor az teljesül. Ezért most is így tett, és nekilátott az evésnek. Mikor ezt is kivégezték, desszertképpen joghurthabot készített a nő karamellizált banánnal. A gyerekek még sosem ettek ilyet, de nagyon ízlett nekik. Végül, amikor mindenki befejezte a falatozást, Leona belenézett Amanda gyönyörű, gyémánt kék szemébe, ezzel jelezve, hogy felkészült a nő válaszára. Amanda vette az adást, így megköszörülte a torkát és belekezdett pókerarccal, hogy ne tudják kiszámítani.
- Leona. Nagyon sok mindent végig kellett gondolnom. Az eddigi életedet, hogy mikről kellett lemondanod, hogy miket vesztettél el és persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy én mit és hogyan tettem eddig az emberekért. Szerintem mindketten tudjuk, hogy a hazudozás és a titkolózás előbb-utóbb rosszhoz vezet és kiderül, vagyis helytelen. – hatásszünetet tartott, és látta, hogy Leona kezd elbizonytalanodni és elszomorodni. – Viszont! Nem akarlak többet csalódottnak és bánatosnak látni, mert szeretlek. Tudom, hogy súlya van ennek a döntésnek, de mégis azt mondom... el kell, hogy engedjelek a táborba, és ez talán kárpótolja azt a sok bánatot, amit az évek során éreztél. – befejezte és kedvesen rámosolygott a hirtelen kiviruló Leonára.
Összeölelkeztek és a lány arcán örömkönnyek folytak végig, annyira boldog volt. Dominikot is átölelte a lány, és puszit adott a fiú arcára. Nagyon örültek az „engedélynek”, és neki is álltak készülődni. Dominiknak a szülei elhozták a bőröndjét, Leona is lehozta az emeletről. Amanda vállalta, hogy elviszi a gyerekeket Goodwill Bridge-re, úgysincs más dolga. Még utoljára végig olvasták a hirdetést, hogy mindent tudjanak, és semmit ne felejtsenek el. Mikor minden előkészülettel végeztek, már este hét óra volt. Gyorsan megvacsoráztak, megfürödtek, Leona ismét megágyazott Dominiknak, és este fél kilenckor mindenki nyugovóra tért.
