2. Fejezet

Felejthetetlen élmény

1. Rész

Fél hetet ütött az óra. Megszólalt Leona ébresztője. Álmosan, morcosan csapta le az órát a földre, ami aztán el is hallgatott. A fejére húzta a párnát, majd picivel később nyújtózott egyet és a hátára feküdt. Kómásan nézte a fehér plafont.~Ma van péntek. Jaj, miért kell mennem?~gondolta mérgelődve. Hirtelen felült.~Ma megyek Dominikék farmjára!~futott át az agyán, miközben felugrott.~Mégis csak jó lesz ez a nap!~gondolta és kiugrott az ágyból, három perc alatt felöltözött, a táskájába rejtette a lovagló felszerelését, és a táskájával a hátán lefutott a konyhába. Elrakta a reggeliét és a fürdőszobába sietett. Gyorsan megmosta a fogát, aztán halkan, szinte lopakodva a szandáljáért ment, mert az édesanyja ilyenkor még aludni szokott, ő kilencre kell, hogy dolgozni menjen, és Leonának esze ágában sem volt felébreszteni. Ma korán akart érkezni a suliba, az anyja viszont ezt nem engedné. Belelépett a szandáljába és az ajtóhoz osont. Halkan elfordította a kulcsot a zárban és kinyitotta az ajtót. Megkönnyebbülten lépett ki a házból. Sikerült kijutnia anélkül, hogy az anyja felébredt volna. Ám csak szerencséje volt. Az édesanyja abban a pillanatban lépett ki a hálószobájából, amikor Leona éppen elhaladt az ablak előtt, így nem láthatta. Leona tudta, hogy az anyukája ilyenkor álmos még ahhoz, hogy felmenjen az emeletre megnézni, a lánya alszik-e még, vagy sem.

Sietve ment az iskola felé, szedte a lábait.~Ritka, hogy ilyen gyorsan haladok a suli felé, de hát a mai nap más lesz. Egy álmom válik ma valóra. Remélem. Vagy Dominik nem tudta megbeszélni a szüleivel? Nem, az nem lehet. Túl magabiztosan jelentette ki a dolgot ahhoz, hogy ne tudja megbeszélni a szüleivel.~gondolta Leona és próbálta elhessegetni a fejéből azt a gondolatot, hogy nem tud lovak közelébe kerülni.

Az iskola elé ért, felsóhajtott, majd belépett az ajtón. Körbe nézett, de senkit nem látott a folyóson. Csak egy teremből szűrődött ki fény, pont vele szemben. Odasietett és bekopogott. - Szabad! - hallatszott az ajtó mögül. Leona kinyitotta az ajtót és látta, itt van az ügyelet. Két ember volt az osztályteremben, az ügyeletes tanárnő és Dominik. - Jó reggelt. Bejöhetek? - kérdezte Leona.

- Hát persze drágám, gyere csak, ülj le valahova. - felelte kedvesen a tanárnő.

- Köszönöm. - hálásan nézett Leona az ügyeletes pedagógusra, majd lehuppant Dominik mellé, a táskáját pedig a pad lábának döntötte. - Szia. Nos, ma akkor elugorhatok hozzátok? - izgatottan, mosolyogva érdeklődött Leona Dominik szemébe nézve.

- Nos, az a helyzet, hogy..- egy pillanatra úgy tett,mintha rossz híreket hozott volna,pedig nem. Csakhogy Leona bevette.

- Nem mehetek hozzátok? - elszomorodott  Leona. Lehajtotta a fejét és azon gondolkodott, miért is hitte, hogy neki bármi összejöhet.

- Nem, te butus! Az a helyzet, hogy ma nem mész haza korán. - elmosolyodott Dominik és felemelte Leona fejét. - Ne legyél szomorú, csak jó hírt hoztam. - mosolygott továbbra is.

- Tényleg? – felcsillant Leona szeme. El sem tudta hinni, hogy igaz. Aztán ökölbe szorította a kezét és megütötte Dominik vállát. - Ezt, mert becsaptál. - mérges képet vágott, de aztán megölelte és közben megszólalt. - Ezt meg, minden egyébért. - szólt halkan. Leona is elmosolyodott, pedig belül tombolt, annyira boldog volt. ~Érzem, hogy Dominik is örül. A szorítása  elárulja, hogy bár nem szorít erősen, de ebből tudni lehet, ő is örül, mert engem felvidíthatott.~gondolta Leona. - És, akkor, egyből suli után? - kérdezte izgatottan a lány. Alig bírta türtőztetni magát, hogy ne ugorjon fel, és táncoljon örömében.

- Igen, egyből utána. - mosolygott Dominik, közben pedig elengedte a lány derekát. Leona is abba hagyta az ölelgetést és a fiú szemébe nézett mosolyogva. Megjött a többi, később érkező diák is, aztán kerek nyolc órakor becsöngettek, és elkezdődtek a tanórák. Leona egy örökké valóságnak találta, mire elment a délelőtt és délután kettő órakor elmehettek ebédelni. A szerencséje az volt, hogy ez a napja „felmérő és minden nehéz tantárgy” mentes volt. Be akart menni az étkezőbe, de az izgatottságtól összerándult a gyomra és nem bírt enni. Megmondta Dominiknak, hogy a folyosón megvárja, egyen nyugodtan, ő nem megy most.

Mikor végeztek az iskolában, Leona felhívta az anyukáját és azt hazudta neki, ott kell még, hogy maradjon az iskolában, mert tehetségképző szakkörre megy. Azt mondta, körülbelül két, két és fél órás lesz, szóval ne várja haza korán. Anyukája megköszönte, hogy szólt és letette a telefont. Leona izgatottan várta, hogy Dominik szülei beforduljanak a sarkon az autóval. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg vártak, pedig alig telt el öt perc. Dominik szavai törték meg Leona izgatott gondolatait és érzéseit. - Amúgy, mennyire tudsz lovagolni? Jól, vagy nagyon jól? Vagy esetleg kevésbé jól? - érdeklődött. Leona négy másodperc gondolkodás után tudta csak felfogni, mit is mondott a fiú. Gyorsan válaszolt. - Hát, nem akarok nagyképűnek tűnni, de azt hiszem apukám remek oktató volt és szinte mindent megtanultam a lovakról és a lovaglásról. - mosolyogott Dominikra, majd hirtelen a földre pillantott zavarában. A fiú mosolyogva biccentett, ezzel jelezve, hogy érti. Végre megérkeztek Rice-ék. Mrs. Rice kiszállt a kocsiból és mosolyogva sietett oda a gyerekekhez. Nagy örömmel köszöntötte Leonát, oly’ annyira jó kedvében volt, hogy egy puszit is adott a lány arcára. Mr. Rice a kocsi ablakából figyelte az eseményeket mosolyogva. Bemutatkoztak egymásnak és még egyszer végigmérte Leonát az anyuka. Előre engedte a lányt Dominik és anyukája, majd egy pillanatra Mrs. Rice visszatartotta fiát, hogy kacsintson neki. Dominik mosolyogva megforgatta a szemét, és beült hátra, Leona mellé. Mikor Mrs. Rice is helyet foglalt az anyós ülésen, az édesapa elindult az autóval. Útközben a fiú anyja tett fel pár kérdést Leonával kapcsolatban, amikre a lány kedvesen válaszolt. Rákérdezett a múltjára is, és párszor sikerült kicsit elrontania Leona kedvét, de aztán valahogy mindig mosolyra tudta bírni a lányt Mrs. Rice.

- És, mikor lovagoltál utoljára? - tette fel az utolsó kérdését Mrs. Rice, de erre már nem kapott választ, mert Leona meghallotta a lovak üdvözlő nyerítéseit és horkantásait.

2. Rész

Leona kiugrott az autóból, és körbenézett. Gyönyörű, zöld terület tárult a szeme elé, egy hatalmas, jól megoldott ház, és az istálló. Lágy, meleg szellő megsimogatta finom arcát. Eltűrte sötétbarna haját a szeméből és elindult a legelő felé. Vagy hat ló ki volt engedve, mindegyik őt nézte. Mosolyogva indult el  feléjük, kikapcsolva a külvilágot és a gondolatait. Az ösztöneik vezették, egyszerűen csak ment a lovak felé, megállás nélkül. Mikor odaért, átnyúlt a kerítésen és az öklét a lovak orrához tartotta, hogy megszaglászhassák. Mindegyik ló kedvesen, barátságosan közelített felé, és nagy érdeklődéssel figyelték az idegent. Egyetlen ló, nem ment oda, egy izabellafakó. - Menj csak be hozzájuk. Tetszel nekik! - kiáltott Mrs. Rice Leonának. A lány hátra nézett, bólintott, és átmászott a kerítésen. Belépett hozzájuk, a lovak kört alkotva közre fogták Leonát. Megsimogatta mindegyiket és elővette a háti táskájából a répákat és az almákat. Előhúzta a zsebéből a bicskáját és a lovaktól elfordulva felvágta a finomságokat. Megfordult és odanyújtotta nekik. Egymást lökdösték, mindegyikük szívesen megette volna az egészet. - Hajajj, ne olyan mohón! - mosolygott Leona és inkább úgy döntött, ő fogja adni a felszeletelt csemegéket ezeknek a falánk négylábúaknak. Mindegyik kapott kettőt-kettőt az almából és a répából, így fogyott el majdnem az összes. Még maradt egy-egy szelet. A lány kilépett a körből, és lassan elindult a palomino színű lóhoz. - Azt nem kéne Leona. Jobb, ha nem mész oda hozzá! - hallatszott a házból egy hang. Dominik figyelmeztette, ugyanis figyelemmel kísérte a lány minden mozdulatát. - Ugyan, nem lesz baj! - mosolyogva kiáltott vissza Leona és ment tovább. Dominik még párszor szólongatta és figyelmeztette, de ügyet sem vetett rá a lány. Lassan, óvatosan, de magabiztosan közelített a szépség felé, közben halkan beszélni kezdett hozzá. - Szia, te szépség. Istenem, de gyönyörű vagy. Kérsz egy kis almát? Vagy répát? - lassan felé nyújtotta a kezét, amikor odaért hozzá, és hagyta, hogy megszaglássza. A ló nem fogadta valami kedvesen, inkább elfordult, de közben végig figyelte ezt az érdekes lányt. Nem mutatott nagy érdeklődést Leona iránt. - Nézd, ez a tiéd. Vedd csak el! - odadugta az orra alá az almát a lány. Szerette volna, ha érzi, nem akar rosszat, sőt, barátkozni szeretne. A ló egy figyelmeztető horkantást hallatott, majd felé fordult és lesunyította a fülét. Hangosan felnyerített, mint aki azt mondja: Tűnj el, hagyj békén, ez az utolsó figyelmeztetés! Leona meghátrált, kicsit meglepődött, de ismerte annyira a lovakat, hogy nem ijedt meg tőle. - Leona! - üvöltött Dominik, miközben a legelő felé rohant olyan gyorsan, ahogy csak tudott. - Dominik, ne! Ne gyere ide! Azzal csak jobban felhergeled! - szólt rá Leona a fiúra. Magabiztosan megfordult és lassan a ló orrához érintette az ujjait. Dominik eközben ijedten figyelte, mi történik, a pulzusa az egekben volt. Nem bocsátotta volna meg magának, ha az ő egyik lova miatt sérül, vagy hal meg Leona. A lány nem mutatott rémültséget, nyugodtan, de határozottan nyúlt a ló felé a másik kezével is. A feszült palomino dühösen kaparta a földet, és ingerült horkantásokat hallatott. Leona gyengéden megfogta a paripa puha orrát, s végig simította rajta a kezét. Aztán feljebb csúsztatta a fején a karját, majd megvakargatta a homlokát az üstöke környékén. A gyönyörű négylábú, mintha csoda történt volna, megnyugodott. Mélyen a lány szemébe nézett, ő meg az övébe. - Mondd, mi a baj? Mi történt? - suttogta Leona a lónak. A többi hátas és Dominik nagy érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Egyszerűen nem értették az előbbieket. Leona sötétséget és gyászt látott a ló szemében. - De az..az nem lehet. Te nem…- suttogta. ~Ő nem.. nem lehet Arabsa.~ gondolta. Pár percig mozdulatlanul állt a paripa előtt. A ló megérezte szomorúságát és meglepődöttségét, így felé lépett egyet, s az orrával megbökte a lány vállát. Leona felnézett rá és szorosan átölelte a nyakát, elpityeredett. Ha nem is ő Arabsa, eléggé felkavarta most a lányt, és ezt bizony érezte a csődör. Dominik odasietett, de nem tudta, most mit tegyen. – Öm.. Gyere, iszunk valamit. Hidd el, jót fog tenni. - halványan elmosolyodott és megfogta Leona két vállát. - Nem, előbb válaszolj, kérlek. Nekem ez nagyon fontos. - könnyes szemekkel nézett Dominikra. - Persze, válaszolok…Öm, de mégis mire? - kérdezett vissza egy kis gondolkodás után a fiú. - Hogy hívják ezt a lovat? - tette fel a kérdését Leona. Tudni akarta, ő-e az a ló, akire egész életében várt és soha nem kapta meg, vagy sem. Tudni akarta, idegen lovat ölel, aki álmai lova lehetne, vagy már ismeri. - Nos, ő itt Arabsa, a legjobb lovunk. Állítólag mielőtt hozzánk került…- kezdett el válaszolni Dominik, de Leona közbe vágott maga elé nézve. -… több mint húsz versenyt megnyert a világ egyik legjobb lovasával. - fejezte be Dominik mondatát. Rájött, hogy most öleli élete lovát. ~Apa. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen a miénk. Te majdnem megnyerted, és én esküszöm, hogy megszerzem. Valahogy, minden hogy, de megszerzem.~ esküdött meg Leona az apjának. Érezte, hogy édesapja büszkén megveregette a vállát, ahogy régen is tette, amikor sikerült neki először egyedül lovagolnia. - Igen, de honnan tudtad?! - nézett értetlenül Dominik a lányra. - Csak tudtam. Tudtam, mert ő az a ló, akit majdnem megnyert a világ legjobb lovasa, aki pedig nem más, mint az édesapám. - válaszolt Leona és felnézett a fiúra. Újra magához szorította a ló nyakát és aztán Dominik elé lépett. - Ugye lovagolhatok rajta?! Kérlek. - könnyes, kérő szemekkel nézett rá a lány. - Nos, én kész örömmel mondanék rá igent, de ez a szüleimtől függ. Viszont nem hiszem, hogy ezeknek a gyönyörű, káprázó szemeknek ellent tudnak mondani. - válaszolta Dominik és elmerült pár pillanatra Leona szemeiben, majd letörölte a könnyeket az arcáról. A fiatal hölgy elmosolyodott és erősen megölelte Dominikot. - Köszönöm. Régen volt már az, hogy valaki ennyit tett értem… és hogy ilyen szépet mondott nekem. - csak szorította magához a fiút, majd amikor észbe kapott, elengedte. Dominik csak rá mosolygott és ennyit szólt: - Ez csak természetes. - Nagy nehezen Leona elszakadt Arabsától és bementek a házba. Dominik udvariasan körbevezette a lányt a házban. Leona el volt képedve, hogy milyen gyönyörű és hatalmas ez a ház. Épp uzsonnázni készültek, amikor Leona telefonja megszólalt. - Jaj, elnézést, csak egy perc. - mentegetőzött a lány és felvette a telefont. Anyukája kereste, hogy hol van és mikor ér haza. - Nos, az a helyzet, hogy eljöttem egy barátomhoz. - válaszolta Leona és csak remélni tudta, hogy anyukája elhiszi, és hogy többet nem kell hazudnia. - Áá, nem tudtam, hogy vannak barátaid. És mikor is mentél el suliba? - szólt újra bele a telefonba az anyukája. Kíváncsi volt, vajon korán ment suliba, vagy csak nem hallotta. - Nos.. öm...hát azt hittem még alszol,ezért csendben mentem el,de nyugi,nem túl korán.~Csak egy picit.~tette hozzá gondolatban Leona. Remélte, nem nyaggatja tovább az anyukája. - Hjajj,rendben,de este hétre itthon legyél nekem! - mondta sóhajtva az anyukája,majd jó mulatást kívánt és elköszönt. - Köszi, anyu, szeretlek, szia. - mondta kedvesen a lány és letette a telefont. Nagyot sóhajtott.~Nem sokon múlt.~gondolta. Leült az asztalhoz és enni kezdett a családdal. Mikor befejezték, Leona megszólalt. - Nos, lenne egy olyan kérdésem, hogy lovagolhatnék-e Arabsán? - kérdezte izgatottan, reménykedve. Bízott benne, hogy Dominiknak igaza lesz. A szülők egymásra néztek, szótlanul beszélték meg a dolgot. Mr. Rice Leonára nézett. - Ugye tudod, hogy ő a farm csillaga? - kérdezte komolyan. - Persze, hogyne tudnám?! - válaszolta nyugodt, de remegő hangon. Félt, hogy pont emiatt nem fogják neki megengedni. - Ismered már eléggé? - kérdezte a férfi. - Igen. - felelte a lány. - Tudod kezelni? - kérdezte megint. - Mindenre fel vagyok készítve és készülve 100%-ban. Minden rendben lenne. - felelte magabiztosabban. - Ez esetben… akkor lehetsz Arabsával, amikor csak akarsz kedvesem. - mondta barátságos hangon Mrs. Rice. Leona örömében felugrott és megölelte Dominikot, aki örömmel ölelt vissza. Kicsivel később a szülőkre nézett és vagy hússzor megköszönte nekik. Kifutott a házból és Arabsa felé vette az irányt. Dominik komótosan utána ment. Jó volt nézni, ahogy Leona azt a szépséget ölelgeti és puszilgatja. A ló nyugodtan, sőt boldogan felhorkantott, és egy örömteli nyerítést hallatott. Mikor utolérte a lányt, így szólt. - Be kéne vinni Arabsát a többi versenylóhoz. Segítesz? - kérdezte kedvesen Dominik. - Segítenék, ha nem tudnám, jobb itt a lovaknak. - mondta Leona. - A lovaknak kint van a helyük, a friss levegőn, a gyönyörű, és tágas legelőn, ahol szabadon mozoghatnak és boldogan ehetnek, alhatnak, játszhatnak. A lovaknak a szabadtér az otthonuk, nem az istálló. - mondta el a rideg tartás lényegét Leona. - Én ezt értem, de Arabsa ott van biztonságban. Meg aztán, ő odaszokott, nem ide ki. - mondta Dominik és megpaskolta Arabsa erős nyakát. - Mióta is van nálatok? - kérdezte a lány. - Hát egy, másfél éve, körülbelül. - válaszolta Dominik. - Nos, akinek eladták édesapám trénerei ezt a káprázatot, annak a lelkére kötötték, hogy mindig, minden körülmények közt ridegtartásban legyen, és csak akkor táplálják ilyen mindenféle tápokkal, ha nagyon muszáj. Ettől a gazdától került hozzátok. Azaz másfél év alatt, biztos, hogy nem szokott az istállóhoz. Kérlek, csak ma. - magyarázta el Leona és újra azokkal a gyönyörű, kérő szemekkel nézett barátjára. Dominik nagyot sóhajtott. - Csak ma. - mondta. Leona ujjongva felugrott, de gyorsan lehiggadt, hogy ne ijessze meg a lovakat. - Köszi. - mosolygott rá a lány. Egy ideig elmerültek egymás tekintetében, amikor hirtelen kettőjük közé állt Arabsa. Mindketten felnevettek, majd Leona magához ölelte a ló nyakát. Köréjük gyűlt az összes ló, mindegyik meg akarta kaparintani Leona minden figyelmét. Csak a lovakkal és egymással voltak elfoglalva, egészen félhétig. - Sajnos haza kéne vinnünk téged. - szólt halkan Dominik. - Ó, a fene, tényleg. - kicsit elszontyolodott Leona, de az vidította fel, hogy tudta, pár nap, és itt a nyár, akkor viszont bármikor eljöhet erre a varázslatos helyre. Elfutott a cuccaiért a házba, összepakolta azokat, majd visszasietett Arabsához. Elköszönt tőle, meg a többi lótól is, de őt volt a legnehezebb otthagynia. Kimászott a kerítésen és elindult az autó felé. Még egyszer, utoljára megfordult és visszaintett az őt figyelő Arabsának. Beült a kocsiba, s elindultak a város felé. Elbeszélgettek az úton, Leonát kérdezgették, hogy érezte magát. Mikor odaértek a ház elé, Dominik megfogta a lány kezét és a szemébe nézett. - Érezd jól magad a hétvégén és majd hétfőn talizunk. - mosolygott. - Köszi, viszont. Jó éjszakát. - Leona egy kicsit elpirult, majd kiszállt az autóból és megvárta, amíg a kocsi eltűnik a láthatárról, akkor bement a lakásba és felsietett a szobájába. - Szia, kicsim. Na, milyen volt? - szólt utána az anyukája. - Ó, szia. Am, remek volt. - mondta és becsukta maga után az ajtót. Az ágyra dőlt és mosolyogva elevenítette fel a nap eseményeit.