3. Fejezet

Az álom

1. Rész

Egész éjszaka hatalmas szél söpört végig a városon. Fákat döntött ki. Áramvezetékeket hasított szét egy nagy faág. Az egész városban elment az áram. Leona ébresztője is kikapcsolt. Ám nem volt rá szükség, miután nagy robajlás rázta fel álmából. Leona hirtelen felült az ágyán. Sötétség lepte el a szobát. Odakint nem sütött a nap, sajnálta, hogy nem ébredhetett a nap simogató sugarainak finom érintésére.~Ajj, pont most? Amikor épp Arabsa hátán lovagolnék ki a tágas legelőre, a gyönyörű napsütésben?~morgolódott magában. Gondolatát egy újabb hatalmas mennydörgés zavarta meg.~De hogyan? Vihar nyáron? Ráadásul ekkora? Ez furcsa. De nem én irányítom a természetet.~Kikecmergett az ágyból és kómásan lement a konyhába. Anyukája épp a szerelővel beszélt. Leona szótlanul elővett a polcos szekrényből egy tálat, amibe tejet, majd gabonapelyhet öntött. Felmelegítette egy kicsit és leült az asztalhoz enni. Megdörzsölte a szemét és enni kezdett. Mikor édesanyja letette a telefont, kortyolt egyet a kávéjából és leült az asztalhoz Leonával szemben. –Hát, jó reggelt kicsim. Jól aludtál?- kérdezte mosolyogva. Végig mérte kislányát és mosolygott. Látta Leona szemeiben a reggeli álmosságot és fáradtságot. - Jól anyu. Csak nem értem, miért kell esnie? Utálom a vihart. - mormogta Leona. A gabonapehelyre pillantott és azon gondolkodott, vajon most hogy érezheti magát szegény Arabsa. Szótlanul ültek egymással szemben, Leona a gondolataiba mélyedve evett. Mikor végre megette a gabonapelyhet, felállt, elmosta a tálat, és felment a szobájába. Az ajtó előtt megállt, mert utána szólt az édesanyja: - Kicsim, minden rendben?- kérdezte aggódva. –Persze, anyu, csak még kicsit fáradt vagyok. - felelte kedvesen, de álmosan a lány és becsukta maga mögött az ajtót. Leült az ágyra és fújt egyet. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonja. Gyorsan felvette. Dominik kereste és meghívta ebédre egy közeli étkezdébe. Leona örömmel mondott rá igent, és amint letette a telefonját, boldogan felugrott és a ruhásszekrényéhez sietett. Perceken keresztül kereste a megfelelő öltözéket, de hiába. Végül előkapott egy gyönyörű ruhát. Még tavaly nyár végén kapta, ez volt az utolsó darab. Egybe részes, ujjatlan, finoman ragyogó, halvány rózsaszínű volt. Míg a szoknya alja elől rövid volt, hátul jóval hosszabb volt, fokozatosan lejtett, a vége körülbelül bokáig ért. Egyszerűen káprázatos volt. Leona oda volt ezért a ruháért, csak még sosem volt olyan alkalom, hogy felvehette volna. Ám most eljött a nagy pillanat! Mi van, ha Dominik ezzel egy randira szeretné hívni? Vagy csak egy baráti összejövetel? Nem lehet tudni. Az élet tele van titkokkal, de mindre megvan a válasz, csak rá kell találni.~Ó, a fene, csak egy gond van. Merül a telefonom, de a töltőm nem működik. Remek.~dünnyögött Leona. Kilépett az ajtón és leszólt az anyukájának. Megkérdezte, hogy szerinte mi a baj. Elmesélte az anyukája, mi történt az este. –Köszi, anyu. - mondta a lány és visszalépett a szobába. –Most mit tegyek? Telefon nélkül nehéz kommunikálni. A fene ebbe a viharba! – mérgelődött tovább Leona, de rájött, nem szabad ezen így felhúznia magát, még elrontja a kedvét.~40% vajon elég lesz?~gondolkodott Leona. Úgy gondolta, nem nyaralni megy, hogy napokig odalesz, így nem aggódott tovább. Nem használja a telefonját, csak ha muszáj, és kész. Eljött a várva várt pillanat. Háromnegyed tizenkettő volt. A tükör elé állt és megpördült gyönyörű ruhájában. Szépen kisminkelte magát, kiengedte csillogó, sötét haját, felvett egy egyszerű, barnás-szürkés magas talpú cipőt, és lesietett az előszobába. Levette a fogasról a dzsekiét, és felhúzta magára. – Hohó, hová siet a kishölgy? – szólt utána az anyukája. – Jaj, anyu, azt hittem megbeszéltük, hogy elmehetek. – nézett vissza az édesanyjára. – Úgy értem hová siet a kishölgy puszi nélkül? - mosolygott. – Jaj, anyu, te ravasz róka! – nevetett Leona, adott egy nagy puszit anyukájának, elköszönt, és elsietett. Az eső épp elállt, de a levegőnek még fel kellett melegednie. Csak pár házzal arrébb volt az étkezde, Leona viszont ennek ellenére is hálát adott az égnek, hogy nem zuhogott az eső. Mikor végre odaért, belépett, a fogasra akasztotta a dzsekiét és tekintetével Dominikot kereste. Amikor a fiú kiszúrta a vendégek között barátját, intett neki és mosolyával magához hívta. Leona izgatott léptekkel közelítette meg az asztalukat. Üdvözölték egymást, majd Dominik rendelt ebédet, olyat, amiről tudta, hogy Leona is szívesen fogyasztja. –Nos, történt valami ebben a viharos időben a farmotokon?– kérdezte Leona

- Hát, eddig minden rendben, sőt, még jó dolog is fog történni, ha minden igaz. – Dominik elmosolyodott és Leonára pillantott, várva a lány reakcióját.

- Mesélj, nagyon kíváncsivá tettél! – parancsolt a fiúra Leona, de közben mosolygott. El sem tudta hinni, hogy itt van, és ez tényleg megtörténik vele.

- Hát, nagyon úgy néz ki, hogy egy újabb patással gazdagodik a farm. - válaszolt Dominik. Még szélesebbre húzta mosolyát és várta, hogy Leona feleljen valamit.

- Ez most komoly? – Leona először ledöbbenve bámult maga elé, aztán széles mosoly terült szét az arcán. Pillanatnyi tétovázás után felállt az asztaltól, előrelépett, és a fiú köré fonta karjait. – Ennél szebb dolog nemigen történhetett volna. Gratulálok. – mondta, miközben Dominikot ölelte. A fiú egy pillanatra szorosan magához vonta, ölelése meleg volt és erős, azután gyengéden eltolta magától. – Nos, igen, ez tényleg jó hír. Egy gyönyörű kanca. Fiatal, kecses, és ha jól tudom, rokona Arabsának. – mosolygott továbbra is Dominik. Leona kissé elpirultan nézett barátja szemébe, csak most jött rá, mit is tett. Megölelte. De nem úgy, mint barát a barátot. Ez több volt annál valamivel. – Így csak még fantasztikusabb a hír. – ült vissza helyére Leona. - De gondolom nem csak ezért hívtál ide. Enni otthon is tudunk. Miért is volt ez az „összejövetel”? – kérdezte a lány elpirult arccal. Zavarban volt. Nagyon. De mégis kíváncsi volt rá, vajon igaz, amit gondol? Ez egy randi?

2. Rész

Erre a mondatára Dominik erősen kifújta a levegőt, s egy pillanatra halkan elnevette magát. A kezére nézett, és egy ideig a válaszon gondolkodott. Aztán Leona legnagyobb örömére felemelte a fejét és megszólalt. – Egy időre veled akartam lenni. Jobb itt, a te társaságodban, mint otthon ülni, az ablakon kifelé nézegetve, hogy a lovak, szegények, hogy vannak. Remélem érted. – válaszolta. Leonára koncentrált, és csak arra várt, hogy feleljen valamit a lány. Egy pillanatra elmerült gyönyörű, gesztenye barna szemeiben, amíg Leona válaszát várta. – Áá, értem. Nos, azt hiszem, nem döntöttél rosszul. – Leona arca pirosabb volt, mint a pipacs. Kezdte remélni, hogy tényleg, ez egy randi. De még nem akartra beleélni magát. Még nem. Amikor Dominik meglátta Leona elpirult orcáját, elmosolyodott. Gondolta, miért lehet, de nem szólt erről, inkább témát váltott. – Amúgy gyönyörű a ruhád. És tudnod kell, hogy nagyon jól áll. – mosolygott, bár rájött, ezzel nem lett jobb a helyzet. Tudta, hogy a lányok az ilyet bóknak veszik. – Örülök, hogy tetszik. – mosolygott Leona továbbra is elpirult orcákkal. – Öm..Tudnád jellemezni ezt az egészet egy szóval? – hevesen vert a szíve a lánynak. Tudta, hogy eljött a „döntő pillanat”. Most kiderül, Dominik szerint mi ez a szitu. – Hát én azt mondanám rá… - éppen belekezdett az ifjú, mikor megérkezett a pincér az ételekkel. Leona nagyokat szitkozódott magában, hogy neki is pont most kellett idejönnie. A pincér szépen az asztalra helyezte az ételeket. Két nagy adag spagettit rendelt a fiú. Az illata csábító volt. Csendesen enni kezdtek, nem szóltak, csak ettek. Közben végig egymást lesték, néha elmosolyodtak, de féltek megszólalni. Egy negyed óra múlva végeztek, Dominik fizetett, meghívta Leonát és az asztaltól felállva a kabátjaikért indultak. – Nos, korábban azt szerettem volna mondani, hogy… - Dominik nagyot sóhajtott, azon gondolkozva, hogyan folytassa. Leona érdeklődve figyelte és várt, hogy mit szeretne mondani neki a fiú. – Szóval szerintem akárminek nevezhetjük ezt az ebédet, de azok csak szavak. Itt nem a szó a lényeg. Más. Itt az érzelmek. A barátság. A… - és nem tudta folytatni. Amint belenézett Leona gyönyörű barna szemeibe, elakadt a szava. Nem tudott megszólalni. -A mi?- kérdezett vissza Leona. Úgy érezte, olyan dolgok törnek fel belőle, amik még soha, és nem tudta azonosítani, mi lehet ez. Talán a szerelem? Az végül is leírhatatlan érzés. - Ááá.. hááát, már nem tudok mit mondani. – szinte Dominik volt zavarban, amiért nem tudta befejezni a gondolatsort. - Ez a különleges kapocs, amit most is érzek?- kérdezte Leona, s elpirult. Kezdte sejteni, mi ez a kapocs. De nem merte elmondani. – Azt hiszem… igen. –felelt végül Dominik, de mivel úgy gondolta, ezt nem így és nem itt kéne megbeszélni, gyorsan témát váltott. – Haza kísérhetlek? – kérdezte végül. Közben felvette a saját kabátját és Leonára nézett. Várta, mit válaszol ez a gyönyörű lány. – Hát, nem mondhatok nemet egy ilyen kérdésre. – mosolygott és le akarta akasztani a kabátját a fogasról, de Dominik gyorsabb volt és feladta Leonára. Mosolyogva indultak el. Az úton nem szóltak egymáshoz, néha egymásra néztek, de zavarukban inkább a várost kémlelték. Egyszer, mikor Leona egy pocsolyát akart kikerülni, túl közel került az ő keze Dominikéhoz, így kihasználva az alkalmat, a fiú gyengéden megfogta a lány kezét. Ez éppen jól jött, mert a lány megbotlott és elesett volna, ha Dominik nem kapja el. – Nehogy eless! – mondta suttogva Dominik, ahogy Leona szemébe nézett. Mire a lány feleszmélt, Dominik elveszett a szemében. Gyorsan talpra állt és szótlanul elindult. Pár perc elteltével Dominik felé fordult, de nem mert ránézni, s így szólt. – Köszönöm,... hogy..elkaptál. – mondta nyökögve, oly annyira zavarban volt, hogy ezt is nehezen mondta ki. Dominik csak mosolyogva bólintott, ezzel jelezve, hogy értette és szívesen tette. Mikor a ház elé értek, egymás felé fordultak és mindketten elmosolyodtak. – Köszönöm az ebédet és...ezt az egészet. – mondta Leona. Remélte, hogy ezt majd valamikor megismételhetik. Dominik ismét bólintott. – Nagyon szívesen. – mondta és elfordult, hogy indulhasson a buszmegállóhoz. Leona utána szólt, de aztán nem tudott mit mondani, így csak rá mosolygott. Dominik viszonozta a mosolyt és átment a zebrán, a buszmegállóhoz. Leona csak nézte egy ideig, majd belépett az ajtón és bement a lakásba. Anyukája nem volt otthon, vásárolni ment. A lány izgatott léptekkel felsietett a szobájába, s gyorsan a kulcsot kereste, hogy kinyithassa a naplóját és végre valami fontosat feljegyezhessen benne. Mikor ezt megtette, becsukta a vastag könyvet, s a tükörbe nézett. Felállt és megpördült a tükör előtt, ami gyönyörűen utánozta kecses mozgását. Úgy érezte, hogy ez a fiú megváltoztatja az életét. Nagyon boldog volt. El sem tudta hinni a történteket. Levette a cipőjét és háttal az ágynak leült a fűre.

Fűre?

Fűre?!

Leona maga körül tapogatózott, hogy rájöjjön, mi ez a bársonyos érintés körülötte. Körbe nézett és tényleg füvön ült. Felnézett és a plafon helyén kristály kék színű égbolt ragyogott, selymes bárányfelhők úsztak rajta. Lassan felállt és körbe fordult, hogy mindent láthasson, mindent megcsodálhasson. Zsenge, dús fűtakaró lepte el a völgyet. Elszórva, mindenütt, a rengeteg színben pompázó virágok, mint megannyi ékkő, úgy ékesítette a helyet. A lágy, nyári szellő a fűszálak között játszott, s ide-oda lengette azokat. Mint egy tündérmese! Pont olyan gyönyörű volt ez a völgy. Leona szeme könnyben úszott a látványtól. Szint beleszeretett a helybe. Messzebb egy kis tavacska csillogására lett figyelmes. Tőle nem messze pár fa adott árnyékot a hűsölni kívánó kis madaraknak, akiknek hangja káprázatosan csengett. Fantasztikus! Jó volt hallgatni a természet ringató, átölelő hangjait. Hirtelen egy hatalmas, ám annál gyönyörűbb pillangó reppent elé. A pillangó mozgatta fehér, bársonyos szárnyát, végtelen kecsességgel röpködött a lány szeme előtt. Hasította a langyos levegőt. Leona, mintha elvarázsolták volna, úgy követte tekintetével a pillangót. A gyönyörű állat közelebb szállt hozzá, a lány kinyújtotta feléje a kezét, s megsimogatta a szárnyát, és a csodás kis lény továbbrebbent, könnyed eleganciával, mintha csak levelet fújt volna a szellő. Leona érzéseire hallgatva követte a pillangót, lassú, óvatos léptekkel. Mintha csak ez a szépséges pille is ezt akarta volna, úgy röpködött előtte. Néha meg-megállt, hogy bevárja a lányt. Hirtelen egy barlang szájánál találták magukat. Leona felpillantott és látta, hogy gyönyörű drágakövekkel van kirakva a szája. Egy pillanat...Kirakva? Tehát járt már itt valaki. Az nem lehet. Nem úgy tűnt. A pillangó melléje szállt, és várakozásteljesen figyelt. Mikor megcsodálta és jól végig mérte Leona a sziklaüreget egyenletes, ütemes léptekkel lépett be és indult el. Néha meg-megtorpant, és elgondolkozott, vajon, és miért került ide. Mesebeli csoda volt a hely minden egyes kis zuga. Aztán ahogy egyre beljebb értek, hirtelen lejteni kezdett a talaj és a falakon, még a mennyezeten is, drágakövek csillantak meg. A pillangó szárnya ékesen tündökölt, ahogy visszaverte az ékkövek csillogását. Hirtelen fényáradatban kezdett úszni a sötét üreg. A falakról és a mennyezetről sok-sok pillangó vált le, éppen olyanok, mint amilyen idáig elkísérte Leonát. A pillangók körözni kezdtek körülötte, akárha körhintán ülne. Nagy fény vette körül, s ahogy figyelte a pillangókat, a nagy meglepetéstől felnevetett. Csengő, ártatlan hangjától visszhangzott a barlang. Kezdett homályba veszni megint a hely, s a csodás állatok tova reppentek könnyed mozdulatokkal. Csak egy maradt ott, aki tovább kíséri a lányt. Mire Leona feleszmélt, újra ketten voltak a homályban. Ám nem volt teljesen sötét valamiért. És akkor Leona rájött, mi történt az imént. Magára nézett, és csodát látott! Egy új, fényben tündöklő ruhát viselt. A pillék narancssárga semelyruhát öltöttek rá. Drágakövekkel ékesített, hosszú ruhás lány állt ott. Nyakában az eddig látottak legnagyobb gyémántja lógott. Frizurája és bőre színe is megváltozott. Valamivel sápadtabb volt és a haja viselete... Elkápráztatta a lányt. A pillangó hívogatóan röppent tovább, a lány kisvártatva utána indult. Magát és a pillét csodálta. El sem tudta hinni. Ilyenben nem mindenkinek van része! Mert ez csoda! Nem hitt a szemének. Bevilágította az alagutat, ahogy fénylő ruhája visszaverte az ékkövek ragyogását. A távolban valami kis fény pöttyöt pillantott meg. Talán az alagút vége? Csak reménykedni tudott. Pár perc elteltével a járat végéhez értek. A drágakövek itt már nem csillogtak, és a pillangó sem rebbent tovább. Megállt a barlang kivezető nyílásánál. Erős fény volt a túl oldalon, ami bizonyára elmúlik, ha tovább lép rajta az ember. Leona kutakodva keresett valami alakot a fényben, de nem látott semmit. A vakító fénytől fájtak a szemei. Vonakodva bár, de kénytelen volt egyik kezével eltakarnia a szemét. Ujjai és szemhéja mögül látta, hogy a ragyogás egyre erősödik. Végül muszáj volt lehunynia a szemét, de mire felnyitotta, már az ágyán feküdt, hanyatt. Abban a ruhában volt, amiben Dominikkal találkozott. A tükörbe nézett és rá kellett jönnie, a haja is abban az állapotban volt, ahogy megcsinálta magának. ~Tehát csak egy álom volt. De miért?~ amilyen boldog volt, most olyan szomorú lett Leona. Az ágyba vetődött és azon gondolkodott, miért és honnan jött ez az álom? Ez egy jel? És ha igen, mire utal? A nagy gondolkozásban újra elszenderedett.