Egy valóra vált álom
1. Rész
„Álmomban mindig velem vagy. Gyakran ébren is az eszembe jutsz. Nem tudlak kiűzni a gondolataim közül.”
Ez volt az a mondat, amivel Leona és Dominik egyaránt álmodtak ébredés előtt. Dominik mondta e szépeket a lánynak, akit nagyon kedvel, Leonának. Mikor a mondat elhangzott, Leona arca kiderült, s közelebb lépett a fiúhoz. Egy szót sem szólt, csak lehunyta a szemét és Dominik ajkához hajolt. A fiú is hasonlóképp tett, de mire bármi megtörténhetett volna, mindketten felébredtek. Értetlenül, mégis mindent tudóan néztek maguk elé. Jelent valamit ez az álom? És ha igen, akkor vajon mit? Sok gondolat volt a fejükben és az álmosság is elröppent a szemükből. Már nem tudtak tovább aludni. Leona még visszadőlt, ő még ráért, viszont Dominiknak igyekeznie kellett, hogy időben végezzen a lovak elrendezésével. Amint magához tért és felöltözött, ezt meg is tette. Már azon gondolkozott, hogyan fog Leona közelébe jutni az iskolában. Ám ez felesleges volt, mivel Leona ügyesen megoldotta, hogy ne kelljen találkoznia Dominikkal. A lány csak az időt várta, hogy édesanyja elhagyja a házat és ő indulhasson.
Mikor fél kilenc volt, Leona anyukája elindult munkába. A lány azonnal kipattant az ágyból és gyorsan felöltözött. Magára vett egy fekete, lovagló nadrágot, egy lovaglócsizmát és egy fehér, ujjatlan felsőt. Összefogta a haját és kikukkantott, hogy megbizonyosodjon róla, az anyja tényleg munkába ment. Mikor biztosra ment, hogy nincs otthon senki rajta kívül, eltett pár gyümölcsöt imádott lovának, Arabsának és gyorsan megírta a levelet, ami a következőképp szólt:
,,Kedves Mr. és Mrs. Rice. Kérem ne tessék aggódni a lovukért, Arabsáért, én lovagoltam el vele, de ígérem, délután egyre hazahozom.
Tisztelettel és Üdvözlettel: Leona Horse”
Félbe hajtotta a papírt és elindult a buszmegálló felé. Tudta, hogy pár percen belül ideér a kilences busz, amivel eljut Rice-ék farmjára. Mindössze három percet kellett várakoznia, hogy megérkezzen az autóbusz. Felszállt, de hogy ne legyen tévedés, megkérdezte a buszsofőrt. – Elnézést, ez a járat megy a városhoz közeli farm fele? – kérdezte reménykedve. A sofőr bólintott, így Leona megnyugodhatott. Leült mindjárt az első helyre, és kitámasztotta a fejét, úgy tekintgetett ki az ablakon. Ahogy e mozdulatokat meglátta az idős úr, a sofőr, azonnal megkérdezte. – Elnézést kisasszony, de véletlenül nem ismeri Dominikot? Dominik Rice. Nem ismerős a név? – mondta, miközben a visszapillantó tükörben a lányt figyelte. Leona egy pillanatra a férfire nézett, de aztán a földre szegezte a tekintetét, és bánatos képet vágott. – De, ismerős. – mondta halkan. Nem nagyon volt kedve erről beszélni, főleg mivel nem ismerte az embert. Éppen ezért úgy döntött, tereli a témát és bemutatkozik. – Én Leona Horse vagyok. És ön? - kérdezte udvariasan. A sofőr elmosolyodott és megszólalt. – Én Oliver Gilbert vagyok, de inkább Mr. Gilbertnek szólítanak. Az okát nem tudom, pedig én nem haragszom, ha valaki tegez. Szólíts te is úgy, ahogy jól esik. – mondta. Aztán rájött, hogy egy beszélgetés függőben maradt. Így újra belekezdett. – Szóval ismered. Gondolom, nem is vagytok, illetve voltatok rosszban, ha így emlékszel rá. Tudod, a kölyök is mindig oda ül, és velem beszélget. Micsoda véletlen. – Mr. Gilbert arcán széles vigyor terült el, amikor Leona épp nem figyelt rá, mert pontosan tudta, mit kell mondania. Kezdte biztosra venni, hogy ő az a lány, akiről Dominik beszélt. Leona, épp, mint Dominik, mesélni kezdett, mert már nem bírta magában tartani. – Tudja nekem ő fontos, de láttam egy lánnyal és azóta én... – nem tudta folytatni, csak gondterhelten sóhajtott és a kezébe temette az arcát, ott dünnyögött valamit. A férfi is látta, hogy bonyolult az ügy, de mivel megérkeztek, meg kellett, hogy álljon. A lány leszállt a buszról, és éppen lépni készült, amikor Mr. Gilbert utána szólt. – És, Leona! Csak egy dolgot ne felejts: Ne hagyd, hogy elveszítsd! Tisztázd a dolgot vele, hogy minden rendben legyen. Aztán lesz, ami lesz. – a férfi bölcs szavai még Leonát is mosolyra bírták. – Köszönöm. – mondta, intett a sofőrnek, majd hátat fordított és elindult az ösvényen. Valahogy tudta, hogy erre rövidebb. Sejtése beigazolódott, amikor a távolban lovak halvány sziluettjét vélte felfedezni. Sóhajtott és futni kezdett feléjük. A lovak felfigyeltek a lány érkezésére. Nagyokat nyerítettek és üdvözlő horkantásokat hallattak. Leona örült, hogy a lovak ennyire szívesen fogadják, de nem akarta magára vonni a figyelmet. Mikor a kerítéshez ért, belekapaszkodott és kifújta magát. Ahogy felnézett, elmosolyodott, és elővette a táskájából a csemegéket. Vágott mindegyiküknek egy-egy szeletet, majd mikor a lovak elégedetten fogyasztották el a nasit, hagytak elég teret a lánynak ahhoz, hogy szabadon tudjon köztük mászkálni. Legfőképp Arabsát kereste, de hirtelen megakadt valakin a szeme. Egy gyönyörű, kecses, fiatal, palomino kancán. Lassú, halk léptekkel közeledett felé, pislogni és levegőt venni is elfelejtett, úgy lenyűgözte ez a csodás kanca. A ló felemelte a fejét és ránézett. A szemei csak úgy csillogtak, mikor meglátta Leonát. A lány lassan a kezét emelte felé, hogy megérintse az orrát, amikor kettőjük közé furakodott Arabsa és megbökte orrával Leona mellkasát. – Kis féltékeny! – nevetett Leona. – Hogy lehet az, hogy ti mellettetek mindig boldog vagyok? – mondta, s közben magához ölelte imádott lova fejét, s homlokára adott egy puszit. Belenézett Arabsa gyönyörű, sötét szemeibe, s rajta keresztül mindent látott. De látta a legfontosabbat is. A boldogságot. Az örömöt. A szeretetet. Még a szerelmet is. Elkocogott az istállóhoz, nyomában az egész ménessel. Átbújt a kerítésen és leakasztott egy kantárt. Közben kivette a zsebéből a levelet és letette egy sámlira. Visszament a lovakhoz, átlépett a kerítésen és Arabsához fordult. – Jól van öreg, ezt most felteszem rád. – Arabsa, mintha értené az embereket, közelebb lépett a lányhoz, ügyelve arra, hogy ne lépjen a lábára és hagyta, hogy a fejére kerüljön a kantár. Nyugodtan ácsorgott, amíg Leona végzett. – Ne várj másra, most nincs nyereg. Csak te, én és a szabadság. – mosolygott Leona, megcsókolta lova orrát és a bal oldalára lépett. Bal kezével összefogta Arabsa sörényét és a kantár szárát, a jobb kezével pedig magának segített a felülésben. Mikor a mén hátán volt, végig nézett a lovakon és eszébe jutott egy emlék. Egy emlék, amit soha nem felejt el. Ugyanilyen helyzetben ült Arabsán, amikor először megpróbálta a lovaglást. De az mégis kicsit más volt. Más, mert akkor félt. Félt, vagy inkább rettegett attól, hogy baja esik ott fent, a magasban. De apja tanító, kedves szavaitól, és Arabsa nyugodt természetétől magabiztossá vált, és még ha tisztában is volt a lehetséges veszélyekkel, akkor is rászánta magát, hogy tesz egy próbát. Mikor eljött az idő, hogy Arabsa hátán ülve a ló meginduljon alatta, körbe nézett, és nem látott mást, mint a lovak figyelő tekintetét. Azóta is imád lovagolni. Nem erősen, de érezhetően Arabsa oldalához szorította a sarkát, erre e gyönyörű, kecses, szabadságra született négylábú megindult arra, amerre nem volt más, csak a pusztaság. Lépésből ügetésbe, ügetésből vágtába ugratta Leona a lovát szépen, fokozatosan. Tudta, hogy így helyes. Ám a kerítés elértéig az egész ménes őket követte, mellettük, illetve mögöttük vágtáztak. Leonának egy régi álma vált most valóra. Szőrén üli meg imádott lovát, Arabsát, vágtázik és langyos, nyári szellő süvít az arcába, és velük halad a ménes is. Mint valami mesebeli álom! Gyönyörű volt. Ahogy egyre közeledett a kerítés vége, pár ló leszakadt a vágtázó ménestől és megállt. Leonában felébredt az izgalom és a félelem vegyes érzete. Ez volt az az érzés, amit akkor érzett, mikor először lovagolni próbált. Tudta, hogy nincs más mód, át kell ugratniuk az akadály felett. Ám ezt még soha nem tette. Még csak akkor kezdte volna el megtanulni az ugratás alapjait, mikor az apja...De már nem volt rá lehetőség. Arabsa nyakára hajolt és ezt súgta a fülébe. – Arabsa, én ezt még soha nem csináltam. Átadom a terepet. – a lány ellazította a kezét és megpróbált felkészülni. Érezte, hogy lova izmai megfeszülnek. Azt is jól tudta, hogy vigyázni fog rá Arabsa, mégis félt. Vagyis inkább izgult. Nem tudta, mire számítson. Ahogy közeledett a karám vége, úgy gyorsultak Arabsa léptei. Törekedett a minél kisebb vágtaugrásokra, hogy minél biztosabban rugaszkodhasson el. Leona eközben testben és lélekben egyaránt próbálta megnyugtatni és felkészíteni magát. Aztán eljött a pillanat. Arabsa elrugaszkodott a földtől. Leona belemarkolt lova sörényébe, hogy le ne essen. Behunyta a szemét és reménykedett. Aztán dobbantást hallott. Kinyitotta a szemét és látta, hogy sikeresen földet értek és már vágtáznak tovább. Széles vigyor terült szét az arcán, a szeme is elkerekedett. Hátra nézett és látta a kerítésnél megálló lovakat, akik búcsúzó nyerítéseket hallattak, majd vágtázva szétszóródtak. Visszafordult az irányba, amerre mentek és örömében megölelte imádott lovának, Arabsának nyakát. Majd felegyenesedett és még gyorsabb vágtára buzdította lovát. A reggeli, nyári szellő az arcukba süvített. A langyos hőmérséklet igen kellemes volt. Tökéletes idő a lovaglásra. Leona is hasonlóképpen gondolta. Megállás nélkül hajtottak előre. A lány jól tudta, hogy most ez kell neki. Mindkettőjüknek. Egy kicsit kettesben lenni. Nem járt semmi a fejében, csak a szívében érezte a szeretetet. Mintha valami féle telepátia lett volna köztük, Arabsa szeretetteljesen felhorkantott. Leona megbökte a sarkával lovának oldalát, s kicsit meghúzta a szárat, így elérte, hogy Arabsa ügetésbe lépjen vissza. Éppen jókor, mert itt már kezdett göröngyös lenni a táj. Jó volt száguldozni, de a lova egészsége sokkal fontosabb, így inkább meg is állította. Leszállt és leült a fűbe. Arabsa is kicsit kifújta magát, aztán Leona mögé állt és megbökte az orrával a lány vállát. Leona nevetve hátra nézett és magához ölelte négylábú barátja fejét. Arabsa édesen a lány mellkasába fúrta a fejét, mintha ezzel ő is kifejezné az érzéseit. Mintha ő is ölelkezni akarna. Majd Leona feltápászkodott, megmarkolta a szárat és tovább indult. Ahogy hátra nézett, nem látott mást, csak a pusztaságot, de pontosan tudta, merről jöttek. A patanyomok mélyen megmaradtak a fűben és a földben. Egy negyedórával később, ahogy mentek gyalogolva, egyszer csak észrevettek valamit. De mi lehet az? – Nézzük meg közelebbről. – mondta halkan Leona és megszaporázta a lépteit. Elindult afelé, amit furcsának vélt. Vagy inkább, amit különlegesnek, ismerősnek vélt?!
2. Rész
Ahogy közeledett, érezte, hogy lova megfeszül és megmerevedik. – Ugyan már cimbi, gyere, nézzük meg, mi van ott! – mondta halkan, izgatottan és kissé idegesen, s meghúzta a kantár szárát. Arabsa ellenkezően felhorkantott és visszarántotta a lányt. Valami nem tetszett ott neki. Úgy érezte, hogy nincs semmi keresnivalójuk ott, és a gazdáját sem engedheti oda. – Jó, ha ilyen makacs vagy, akkor megyek majd én. – mondta fennhangon Leona, hátat fordítva lovának és megindult határozott léptekkel. Kis idő elteltével már hallotta, hogy követi őt Arabsa. Ezt a tényt az erősítette meg, hogy lova orrával megböködte a vállát. – Azért csak jössz, ugye?! – mondta egy halvány mosoly kíséretében és összefogta a szárat, majd újra elindult. Érezte, hogy Arabsa egy pillanatig habozott, de végül követte gazdáját. Ahogy a nap emelkedett, úgy lett egyre gyönyörűbb a táj és úgy melegedett egyre jobban a levegő. Ahogy odaértek, valami völgyféleségnek a peremén álltak, de mire Leona körbenézhetett volna, megindult alatta a föld. Mire észbe kaphatott volna, a földcsuszamlás magával ragadta. A kőtörmelékkel együtt lezuhant. Ahogy földet ért, különösebb baja nem esett, de eszméletét vesztette. Pár perc elteltével arra ébredt, hogy Arabsa kétségbeesetten futkározik körülötte és az arcát szagolgatja. Homlokára téve a kezét felült és csak a szúrást érezte a fejében, meg a fájdalmat az egész testében. Pár helyen le is horzsolta magát. Amikor Arabsa észrevette, hogy Leona felébredt és viszonylag jól van, megkönnyebbülten felhorkantott és a lány mellé lépett, az orrát Leona arcának nyomta. A lány megpuszilta és megsimogatta, majd körbenézett. Egyszerűen nem hitt a szemének. Azon a helyen volt, amit az álmában látott. Szemei elkerekedtek, a szája is tátva maradt. Mégis hogy lehet ez? Egyszerűen nem hitt a szemének. A szem néha megcsalhat, de ezúttal tényleg azon a helyen volt Leona, amivel álmodott. Minden ugyanaz volt, csak éppen nem röppent elé egy pillangó sem. Még. Vagy nem is fog? Lassan felállt, sziszegett egyet halkan, mert elég nagyot esett. Felállt egy sziklára, amit stabilnak vélt, és onnan felmászott Arabsa hátára. Sarkát a ló oldalának szorította, mire az elindult. Lassan lépdelt és néha meg-megállt legelészni. Leona ámulva nézett körbe, el sem tudta hinni, hogy ez igaz. Pedig valóság volt, hisz az ember nem esik ekkorát az álmában, ha mégis, akkor sem fáj neki, már pedig Leona minden egyes testrésze sajgott. A csoda viszont elvonta figyelmét a fájdalomról. Amint a tavacskához értek, a víztükrön megcsillant valami. Leona arra fordította a fejét. ~ A barlang. Ezt nem hiszem el! ~ Lecsúszott Arabsa hátáról és lassan a barlang felé ment. Bekukkantott. A levegő mozdulatlan és viszonylag meleg volt odabent. A hosszú alagút homályba veszett. – Hahó! – szólalt meg Leona és sejtelme beigazolódott. A sziklafal visszaverte a hangját, ami gyönyörűen csengett. Visszapillantott lovára, aki meglepődve közeledett feléje. Ám nehezen fért volna be az alagútba. – Figyelj szépségem, te most maradj itt és várj meg. Ígérem, sietek. – mondta, megpaskolta Arabsa nyakát, majd egy nagy sóhaj kíséretében belépett az alagútba. Elindult előre. Lépteinek hangját visszaverték a falak. Hirtelen érdekes és titokzatos hangra lett figyelmes, amitől megborzongott. Nem állt meg, de remegő hanggal megszólalt. – Ha-hahó?! Ki van ott? - mondta félve. A hang szertefoszlott, helyére halk szuszogás jött. Ettől még jobban megijedt. A homályban semmit nem látott. Lassan megállt és hátranézett. Valami sötét alak magasodott előtte. Nem tudta megőrizni hidegvérét, viszont szótlan maradt, levegőt is elfelejtett venni. Az alak aggódó horkantása viszont megnyugtatta a lányt. – Te kis pimasz, a frászt hoztad rám! – mondta Arabsának és megpaskolta a nyakát, majd megkönnyebbülten hozzábújt. Összefogta a szárat és tovább indult. Lova kissé görnyedten és izgatottan, mégis nyugodt léptekkel követte gazdáját. Ügyelt arra, hogy ne lépjen Leona lábára. A homályban lépdelve fogalmuk sem volt arról, hogy vajon hol lehetnek. Hirtelen lejteni kezdett a talpuk alatt a föld. ~ Pont, mint az álmomban. Csak pillangók és varázslat nélkül. Illetve, nem pontosan. A varázslat épp itt jön mögöttem. ~ gondolta, s erre elmosolyodott. Mintha Arabsa tudná, mire gondol, egyetértően felhorkantott. Leona felemelte a kezét, hogy tapogatózzon. Amire nem számított, hogy az alagút két fala szűkülni kezdett. Azonnal megérezte a kemény sziklafalat, ám megakadt valamin a tenyere, ahogy húzta végig a kezét rajta. Ahogy tapogatta és hunyorgott a homályban, hogy felismerje mi az, nehezen, de rájött, hogy az nem más, mint egy nagy ékkő. Gyönyörű bíbor színe volt és Leona biztos volt benne, hogy csak úgy szikrázott volna, ha rásütött volna a napfény. Nem sokkal később ráeszmélt, hogy nincs egyedül az a gyönyörű, bíbor ékkő. Milliónyi drágakő volt a falakban mellette, alatta, felette, és mindenütt, amilyeneket az ember csak el tud képzelni. Kicsi, nagy, hosszúkás, gömbölyded, lila, rózsaszín, borostyán, vörös, kék, és még rengeteg más formájú és színű. Gyönyörű látvány volt. Leona már akkor elhatározta, hogy legközelebb zseblámpával jön, hogy jobban szemügyre vehesse ezt a helyet, ami szebbnek bizonyult, mint álmában. Vagyis, nem egészen...álmában ennél még szebb dolgok történtek, de a valóságot nem szabad összekeverni az álmokkal. Ez mégis valóság volt, pedig álomnak tűnt. A távolban egy fénypontot látott meg Leona. Reményre adott okot, hogy végre kijuthatnak ebből a homályba vesző alagútból. Megszaporázták léptüket, s közben Leona végig az ékköveket figyelte, ahogy egyre több fény érte őket, azok pedig egyre erőteljesebben szikráztak. Ahogy a barlang szájához értek, Leona lefékezett. Félt, hogy most újra felébred. Mégis, rászánta magát, hogy átlép, aztán lesz, ami lesz. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, beharapta az ajkát és kilépett a fénybe. Lassan, óvatosan felnyitotta egyik szemét, és látta, hogy nincs otthon és...egyedül sem. Arabsa felnyerített, hangjában a meglepődöttség, izgalom és életkedv hallatszott. Leona épp ellenkezőleg cselekedett, minden hangot magába fojtott és a tőlük nem messze legelésző vad ménes tagjait méregette. Hat gyönyörű, izmos, fiatal lóból állt a ménes. Ahogy Leona nézegette őket, úgy látta a hatból három andalúz lehetett, két arab telivér és egy keverék csikó. Bizonyára arab telivér és andalúz keverék lehetett, hiszen más ló nem élt ebben a völgyben. Azonnal beleszeretett mind az összes patásba. Az andalúzokba a megnyerő külső és elegancia volt számára gyönyörű látvány. Ahogy kergetőztek, futkostak, fel-alá mászkáltak, Leona azonnal felismerte tetszetős, akciós, dinamikus mozgásukat. Testfelépítésük nemes, fejük nagy volt. Két kanca, és egy csődör volt. Az egyik kanca gyönyörű szürke volt, hosszú, dús, hullámos sörénnyel és farok szőrzettel rendelkezett. A csődör vele ellentétben koromfekete volt, és szintén dús és hosszú, azonban egyenes hosszúszőrzettel volt megáldva. A harmadik andalúz, szintén kanca ló, pej színű volt, egyértelmű fekete sörénnyel és farokkal, amik hullámosak voltak. A két arab telivér azon kivételek közé tartoztak, akik ikerpárként jöttek világra. Egyszerű volt erre rájönni, hiszen ránézésre lehetett tudni, hogy egyidősek voltak és a színük is megegyezett. Mindketten kancák voltak. Leona majd elájult a szépségtől. Ezek az arab telivérek voltak az esztétikum és az elegancia megtestesítői. Rugalmas, tért nyerő mozgásuk volt, könnyed, légies megjelenésük. Kicsi, száraz csukafejüket magasra emelték, miközben könnyed eleganciával vágtáztak. Sötétpej színű szőrükön gyönyörűen csillant meg a napfény. A kiscsikó pedig...ő valami tünemény volt! A benne kereszteződött fajtákból egy még tökéletesebb ló született. Bizonyára az arab ikerpár egyik kancájának csikója lehetett, hiszen alig mert eltávolodni édesanyjától. Megörökölte anyja gyönyörű, sötétpej színét, de kevésbé volt csukafeje. Feltehetőleg a fekete andalúz lehetett az apja, így nem lehetett teljesen olyan a fejformája, mint az arab kancának. Neki inkább egyenes feje és széles homloka volt, de persze így is kicsit homorú volt a koponyája. Amikor párszor felnyerített és megrázta kis fejét, akkor igazán édes volt. Hangja álomszépen csengett. Leona éppen jókor kereste meg tekintetével a kiscsikót, pont abban a pillanatban hajolt anyja hasa alá és kezdett el szopni. Közben kis farkát ide-oda csapdosta a levegőben, egyik hátsó lábát mindig pihentette. Aranyos látvány volt. Szoptatás közben az arab kanca nyugodtan, türelmesen álldogált, vagy legelészett. Pár perc elteltével a kis csődörcsikó futott pár kört, ugrándozott, pattogott, játszott, majd befeküdt egy nagy lombkoronájú fa alá, s elszenderedett. Igazán aranyos volt. Leona folyamatosan figyelte őket, halál nyugalommal, csillogó szemekkel, vele ellentétben Arabsa kevésbé volt nyugodt. Minden izma megfeszült, és nem mozdult. Hamarosan erre Leona is felfigyelt. Szemével azt a helyet, vagy lovat kereste, amit, vagy akit Arabsa is szemmel tartott. Gyorsan rájött, hogy a fekete mént figyeli, ő pedig Arabsát. Egyikük sem tűnt nyugodtnak. A mén felnyerített, párszor megkaparta a földet, majd lépésben megindult Arabsa és a lány felé. Leona megértette, hogy bizonyára ő lehetett a hárem vezére és nem szívesen fogadja a jövevényeket, de főleg, ha az egy másik mén és egy ember. Ahogy közeledett, Leona boldogsága és öröme elszállt, helyére a félelem jött. Most vajon mi lesz? Neki ront Arabsának? Vagy mindkettőjüknek? Arabsa prüszkölt egyet és megkaparta a földet. Már indulni akart, amikor Leona a szügye elé tette a kezét. – Ne tedd pajti. Nincs értelme összekapnotok. – mondta remegő hangon. Ám Arabsa meg se hallotta. Ki akart állni a fekete mén ellen, de csak azért, mert a jó szándék vezérelte. Meg akarta védeni gazdáját minden veszélytől. Fejével kirántotta Leon a kezéből a szárat, lesunyította a fülét és feszült izmokkal megindult a mén felé. A csődör hasonlóképp tett, lesunyta a fülét és megállt. Kihúzta magát, megfeszítette minden izmát és kaparni kezdte a földet, majd mindenki legnagyobb megdöbbenésére felágaskodott. Arabsa követte a példáját, majd belecsípett a mén nyakába, utána a marjába. A csődör próbált kibújni a szorításból, ami nehezen, de sikerült is neki. Visszacsípett, közben Arabsa a farába harapott. Nem kímélték egymást, és Leona kétségbeesetten figyelt. Beharapta az ajkát és azon imádkozott, hogy egyiküknek se legyen semmi baja. A hárem nagy ívben megkerülte a párbajozó feleket, s bevonultak a völgy egyik sarkába, onnan figyelték az eseményeket. Kergették egymást, elől Arabsa, utána száguldva a fekete mén. Arabsa rúgott, a mén a farába harapott, de mindig kitértek egymás támadása elől. Végül rájöttek, hogy egyszerűbb, ha egymás lábát kapják el, és ledöntik a másikat. Forgolászva, de elkapták a másik mellső lábát és harapták, rúgták. Párszor megbotlottak, de a küzdelemnek még nem volt vége. Csak keverték maguk körül a port. Leona egy pillanatra a háremre nézett, és látta, hogy a kiscsikó az anyukája hasa alól nézeget ki, annyira megijedt, de mégis kíváncsi volt. Elmosolyodott volna a lány, de túl rémült volt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon. Visszanézett a ménekre, akik azóta se ejtettek a másikon olyan sebet, ami vérzett volna, vagy súlyos lenne, de a szőrt bizony folyamatosan tépkedték ki. Végül Arabsa egy ügyes mozdulattal a földre kényszerítette a mént, ami abból állt, hogy erősen belecsípett a csődör lábába, ezzel egy időben pedig meglökte oldalról a fejével a szügyét, majd jobban ránehezedett, így a mén kénytelen volt eldőlni. Amint földre került, Arabsa felágaskodott és a két mellső lába közé került a mén teste. Ezzel a mozdulattal bevégezte a feladatát és győztesként került ki a küzdelemből. Méltóságteljesen kihúzta magát, így nézett le a vesztes ellenfelére, akit aztán engedett felállni. Felegyenesedett, majd habozva bár, de meghajtotta a fejét Arabsa előtt. Egy szurdok felé kezdett hátrálni, bizonyára távozni akart, ezzel átadva helyét és háremét Arabsának, de Leona lova elé ügetett és nem hagyta, hogy elmenjen. Leona észrevételei szerint megbeszélték egymás közt, hogy Arabsa lesz mostantól kezdve a vezérmén, de távollétében a mén gondoskodik a háremről. Leona pulzusa még mindig az egekben volt, de örült, hogy minden rendbe jött.
