Összefoglaló:
Míg Leona az Álom Völgyben tartózkodik és élvezi a lovakkal töltött perceit, otthon nagy sürgés-forgás zajlik. De miért? Mi fog történni? Leona mit sem tud az egészről. De mégis mi készülődik Leona otthonában? És vajon az édesanyja rájön, hogy a lánya onnan nagyon távol van? És azt, hogy hol és kikkel? Eközben Tallia meglátogatja az iskolában Dominikot és újra bepróbálkozik nála, természetesen megint eredménytelenül. Dominik nem érti, miért nem tudja őt békén hagyni ez a lány. Ám olyan dolgokra készülődik Leona édesanyja, amire nem számít Dominik, még kevésbé Leona. De mégis mi lehet az? Vajon megváltoztatja a gyerekek kapcsolatát? Vagy Leona életét?
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Egy álom nap
1. Rész
A küzdelem végétől számított idő szinte eseménytelenül telt. Leona vagy százszor leszidta Arabsát, és egyben megköszönte neki, amit tett. Végig a fűben ült és a ménest nézte, ahol a vad csődör sokkal visszahúzódóbb volt és szelídebben viselkedett. Amint meglátta ezt a varázslatos helyet, minden fájdalma és szomorúsága tovatűnt. Ám valahogy mégis eszébe jutottak a történtek. Kicsit elszomorodott és egy fűszálat csavargatott a mutató ujja körül. Arabsa a nagy legelészés közben is megérezte barátja szomorúságát, s egyből a lány mellkasához nyomta a fejét, ezzel próbálta vigasztalni. Leona máris jobban érezte magát, és megszólalt. – Tudod kis pajtás, nekem nehéz napjaim voltak mostanában, de ez a hely és a te társaságod boldoggá tett és már sokkal jobban vagyok. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. – mondta, megcsókolta lova orrát, és a szemébe nézett. Arabsa, mintha értene az emberek nyelvén, türelmesen végig hallgatta a lányt, majd egyet értően felhorkantott. Leona tudta, hogy megbízhat Arabsában s most már a ménesben is, így levette a kantárt Arabsa fejéről és elengedte, hadd legyen a háremmel. Valahogy tudta, hogy már nem lesz semmi baj. Felpillantott az égre, de a nap állása szerint még dél sem volt. Rájött, hogy elhozta a telefonját, és bár itt már nem volt térerő, az időt meg tudta nézni. A pontos idő tizenegy óra negyvenkettő perc volt. Tudta, hogy még ráérnek, így a hárembe olvadó Arabsát figyelte. Kancákkal volt körülvéve, de úgy tűnt élvezi a helyzetet. Amint Arabsa megérkezett, a fekete mén arrébb lépdelt. Nagyon alázatosan viselkedett, így Leona most már biztos volt benne, hogy nem lesz gond. Arabsa különös tekintettel volt a szürke andalúz kancára, amire Leona is hamar felfigyelt. Ám tekintete gyorsan átvándorolt az ugrándozó kiscsikóra. Nagyon édes volt, amint épp egy kis fehér pillangót próbált elkapni, de ugyanakkor félt is tőle. A lány halkan felnevetett és lassan közelebb ment a kis csődörcsikóhoz. A kis patás hamar felfigyelt a közeledő lányra, teljesen megmerevedett, csak a fülét mozgatta. Leona leguggolt és lassan a kezét nyújtotta a kicsinek, hogy megszaglászhassa, s közben végig beszélt hozzá halkan, hogy megszokja a hangját. – Szia, picurka! Hogy te milyen édes vagy! Nem kell félni tőlem. Nem bántalak. – és még sok más hasonlót mondott a kiscsikónak, aki kíváncsi természete lévén egyre közelebb hajolt Leonához. Végül már olyan közel volt a kezéhez, a kis orra, hogy Leona úgy gondolta, érdemes megpróbálni azt, hogy magához kicsit közelebb húzza a kezét, a kiscsikó pedig követi, így egyre közelebb kerül majd a lányhoz. Hogy ne bukjon orra, lépett egyet előre a kis vad csődör. Leona lassan megemelte a kezét és tenyerét a kiscsikó orrához érintette, aki ettől kicsit megugrott, de aztán tovább szagolgatta a lány tenyerét és próbálta harapdálni, de Leona cseles volt, így ez nem sikerült neki. A szelídítést viszont abba kellett hagynia, mert az arab kanca magához szólította csikóját és ő első szóra anyja mellé vágtázott. Leona lehuppant a bársonyos fűbe és körbe nézett. ~ Annyira álomszép ez a völgy. ~ gondolta. Aztán jobban elgondolkodott azon a mondaton, ami pár pillanattal ezelőtt átfutott az agyán. – Álomszép völgy?! – mondta halkan maga elé. – Álom Völgy! Ez lesz ennek a varázslatos helynek a neve! – kiáltott fel boldogan, aztán a ménesre nézett. – Ők pedig az Álom Ménes. Már csak nevet kell adnom nekik. De nem most. Vissza kell indulnunk. Jaj, mért ment el ily hamar az idő? – morgolódott, de választ nem kapott. Lassan feltápászkodott, felkapta a földről a kantárt és elindult a lovak felé. Ahogy Leona közeledett, a ménes hátrált, majd elvágtázott, kivéve Arabsát, bár szíve szerint a háremmel futott volna, de az esze azt súgta, ne tegye. – Sajna vissza kell mennünk. – mondta halkan Leona, miközben Arabsa szájába adta a zablát. Mindkettőjükön látszott, hogy nem akarnak visszamenni, de muszáj volt, hiszen Leona megígérte a levélben. Mikor felkerült Arabsára a kantár, a lány belemarkolt a szárba és megindult az alagút felé. Még egyszer visszanézett az őket figyelő ménesre. Még a kis csődörcsikó is azt figyelte, mi történik. Leona halványan elmosolyodott, majd belépett a homályba vesző alagútba. Ahogy távolodtak a nyílás szájától, úgy lett egyre sötétebb. Megszaporázták lépteiket, hogy minél előbb kijussanak innen. Amikor érezték, hogy megemelkedik a lábuk alatt a talaj, tudták, hogy közelednek az alagút végéhez. ~ Hamarosan kint leszünk. ~ gondolta Leona. Sejtése beigazolódott, mikor egy kis fénypöttyöt láttak meg maguk előtt, tőlük nem messze. – Gyere Arabsa, mindjárt kint vagyunk! – mondta a lova felé fordulva, aki hangosan felnyerített. Hangja visszhangzott a hosszú alagútban, és azt hitte a ménestől kapott választ, pedig nem. – Gyere kis butus, nem a ménes válaszolt! – mondta mosolyogva Leona és óvatosan megrántotta a szárat. Arabsa engedelmesen követte, bár szíve már a hárem egyik kancájához ragaszkodott. A szürke andalúz kancához.
Végül az alagút másik végpontjához értek. Leona hunyorogva lépett ki a fénybe, mivel szeme még a félhomályhoz volt szokva. Pislogott párat és már jobb is volt. Aztán azt kezdte figyelni, hol juthatnának ki. Az rendben van, hogy ő ide lezuhant, de hogy jut ki innen? Nem volt fogalma róla. Hirtelen megrántotta Arabsa a szárat és elindult balra. Leona majdnem orra bukott, amikor megindult a lova. Arabsa pontosan tudta, hol jött ide le, és abban is biztos volt, hogy ott ki is jutnak. Egy nem túl meredek, keskeny szurdok féleség volt, ám egy ló és egy ember még átfért rajta. – Azt mondod...? – Leonának nem volt szüksége arra, hogy befejezze a mondatot, mert Arabsa már a szurdok bejáratánál állt és gazdáját várta. Lassan oda sétált és megnézte, de biztonságosnak tűnt. Nem látta végig, mert egy éles kanyar volt benne, de bizonyára ez vezetett kifele. Habozva, de Arabsa elé állt, összefogta a szárat és még egyszer, utoljára visszapillantott. Tudta, hogy nem most látja utoljára ezt a helyet, mégis nagyon nehéz volt itt hagyni a völgyet. Aztán elindult a köves úton, a veszélyesebbnek tűnő köveket a lábával arrébb tolta, hogy Arabsa rá ne lépjen és ne essék semmi baja. Elfordultak a kanyarban és már kint is voltak. Leona megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megpaskolta lova nyakát és megölelte, aztán a bal oldalára állt és egy lendülettel felugrott a hátára. Lépésbe, majd ügetésbe ugratta lovát. Egy fél óra múlva már látták a távolban Rice-ék házának halvány sziluettjét. Leona vágtába ugratta Arabsát, mert itt már viszonylag sima volt a táj és nem kellett félnie attól, hogy megsérül a mén. Tíz perc múlva már elég közel voltak, így Leona lecsúszott Arabsa oldalán és még tudta is léptetni egy ideig, hogy fokozatosan le tudjon hűlni drága lova. Újabb tíz perc elteltével a karám kerítéséhez értek. Az istállóhoz vezette, ott ráadta a kötőféket, majd a vezetőszárat ráakasztotta, és kikötötte, aztán levette a kantárt róla. A helyére tette, majd lecsutakolta. Nagy utat tettek meg és nem kis élményekben volt részük. Mikor végzett, a karám ajtajához vezette a lovat és beengedte a legelőre. Letette a kötőféket és még nézte őket egy ideig a kerítésnek dőlve. Viszont tudta, hogy időben el kell indulnia, hogy elérje a negyed kettős buszt. Látta, hogy a levél, amit írt, még a sámlin volt, így arra gondolt, lehet, hogy senki nem is tudott erről a „kis kiruccanásról”. Felkapta a sámliról és eltette a zsebébe. Amíg el nem hagyta a karámot, a lovakat figyelte, köztük legfőképp Arabsát és a palomino kancát. Gyönyörűek voltak mindketten, ahogy együtt vágtáztak. Aztán kocogva elindult az ösvényen, hogy időben a buszmegállóhoz érjen. Negyed óra elteltével már látta a buszmegállót. Itt már sétálva ment tovább, mert kissé elfáradt. Mikor a busz megérkezett, Leona felszállt, de látta, hogy nem ugyanaz a sofőr az, aki idefele jövet vezetett, így szimplán csak köszönt, vett egy jegyet és szó nélkül helyet foglalt az egyik ülésen.
2. Rész
Míg Leona hazafelé utazott és reménykedett, hogy édesanyja nem jön előbb haza a munkából, Dominik kedvtelenül unta végig az óráit. Amikor kicsöngettek az utolsó óráról is, elindult az étkező felé, s közben végig Leona járt a fejében. Hogy hogy nem jött ma iskolába? Történt vele valami? Vagy csak fáradt volt? Vagy Dominik miatt? Rengeteg kérdése volt, de egyikre sem volt válasz. Már nem is volt éhes, így inkább elindult az iskola kijárata felé, amikor váratlanul megjelent Tallia. ~ Ne, még ez is?! ~ gondolta Dominik szemét megforgatva. Nagyot sóhajtott és próbált úgy tenni, mintha észre se venné a lányt. Ám Tallia már messziről kiszúrta ezt jó képű fiút. – Szia Domi! Mit szólnál, ha ma elmennénk enni valaho... – már bele is kezdett, de Dominik eltolta az útból és dühösen a lányra ordított. – Nem és nem! Hagyj már végre békén! Értsd meg, hogy nem akarok semmit tőled és ez így is marad! – mondta, majd sarkon fordult és kiment az iskolából. Egyből a buszmegállóba sietett, elege volt már a mai napból. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Leona hallani sem akar róla, és még Tallia sem hagyja békén. Minél előbb haza akart érni, vagy találkozni Leonával, de csak arra volt esélye és lehetősége, hogy haza menjen.
*
A buszmegállóban Leona leszállt a tömegközlekedési eszközről és egyből a házuk felé igyekezett. Amint lehetett, átszaladt az úton. Amikor a ház elé ért, benézett az ablakon, de nem látott senkit. Még. Vagy nincs senki itthon? Elővette a kulcsot és kinyitotta az ajtót, majd lassan benyitott. Még mindig senki. Belépett, lerángatta magáról a csizmát, hogy ne hordja szét a lakásban a sarat és a földet, esetlegesen a lótrágyát. Összefogta a csizmaszárakat és felsietett az emeletre. Amint bent volt a szobájában, megkönnyebbülten kifújta a bennrekedt levegőt. Gyorsan levetkőzött és átöltözött egy hétköznapi ruhába. Felvett egy halvány rózsaszín inget, amin kis fehér szívecskék voltak, és az ujját feltűrte könyék hajlatig. Felvett hozzá egy fehér, emelt derekú rövidnadrágot, és betűrte alá az inget. Hozzá egy fehér-szürke sportcipőt választott. A haját lófarokba összegumizta. Kiosont a szobából a lovagló felszerelésével és a mosógépbe tette, hogy ki legyen mosva. Mikor ez is megvolt, az ágyára vetette magát, jegyzetelt a naplójába a napjáról, majd magához vette a laptopját és internetezett, mintha misem történt volna. Negyed óra elteltével, nagyjából délután kettő óra lehetett, amikor hallotta, hogy a földszinten anyukája benyit az ajtón. Bizonyára telefonált, mert elég hangosan beszélt valakivel. Leona lehajtotta a laptop tetejét és lesétált a földszintre. Meg akarta ölelni az anyukáját, de ő felemelte a mutatóujját, hogy várjon egy percet, épp telefonál. – És mikor lesz ez? Hogy készüljek? – kérdezte Leona édesanyja a vonal másik végén lévő embertől. – Ó, olyan hamar?! Akkor neki kell állnom, készülődni. Rendben. Nincs mit, szia! – mondta jókedvűen és letette a telefont. – Ne haragudj kicsim, de fontos telefon volt és nem szakíthattam meg ezt a beszélgetést. – mentegetőzött az anyuka. – Semmi baj anya, megértem. Miről beszéltetek? – kérdezte a lány, miközben átölelte szülőjét. Az anya gyengéden eltolta magától a lányát és elkezdett egy késői ebédet készíteni, csakhogy ne kelljen Leona szemébe hazudnia. – Semmi különös. Üzleti..ügy..volt. – mondta dadogva. Ám a lánya túl jó emberismerő volt, azt meg még inkább tudta, anyukája mikor mond igazat, vagy mikor hazudik. – Ugyan anya. Túl jól ismerlek. Kivel beszéltél és mit? – kérdezte anyukája mellé állva. – Egy új munkatársammal.. beszéltem és egy szállítmányról volt szó. – mondta nyugodtabban. Leona érezte, hogy most már talán igazat mondott, de valami még mindig zavarta. Mintha valamit nem mondott volna el. Viszont nem akarta zaklatni az édesanyját, így inkább csak elfordult és még annyit tett hozzá, hogy: Értem. Felment a szobájába, és internetezett tovább. Egy jó fél óra eseménytelenül telt el, amikor Leona anyukája felkiáltott, hogy kész az „ebéd”. Mivel nagyjából fél három lehetett, már nem is volt ebéd, inkább korai uzsonna, de Leona szeme már kopogott az éhségtől. Lesietett az emeletről, az utolsó három-négy lépcsőfokot átugrotta, és guggolva ért földet, de ez sem állította meg, az étkező asztalhoz szaladt. – Óvatosan drágám, még megsérülsz! – mondta aggódó tekintettel az anya. Leona azonban csak rábólintott, mert nem volt semmi gond. Leült az asztalhoz, és enni kezdett. Étkezés közben anyukája megszólalt. – Amúgy mi van veled és...öm.. – nem jutott eszébe Dominik neve, de Leona egyből rávágta, ezzel kiegészítve anyja mondatát. – Igen! Dominikkal. Mi van veletek? Megbeszéltétek már a félreértéseket? – érdeklődött. – Nem. – szólalt meg halkan Leona. Az édesanyja gyengéden végigsimította a lánya kezét és így szólt. – Nézz rám! Kérlek. – mondta. Leona habozva ugyan, de az anyukája szemébe nézett. – Kérlek, tedd, amit mondok. Hunyd le az egyik szemed! Látsz a másikkal, igaz? – Leona bólintott. – Jó. Most hunyd le a másikat, és az előző maradjon nyitva! Ezzel is jól látsz, ugye? – Leona újra bólintott. – De mégis, együtt használod őket, mert az egyik kiegészíti a másikat. Így látsz tisztán, ha mindkét szemed nyitva van. Ha lehunynád mindkettőt, semmit nem látnál. – Leona kezdte sejteni, mit akar ezzel mondani az édesanyja, de nem szólt közbe. - Csak gondolj bele, ha az egyik szemed Dominik lenne, a másik pedig te. Külön-külön is remek emberek vagytok, de együtt a legjobbak. Ti összeilletek, mert egyikőtök kiegészíti a másikat. De ha külön maradtok, talán soha nem lesztek igazán boldogok. – így, hogy Leona anyukája elmagyarázta a metaforáját, Leona szemei könnyben kezdtek úszni és átölelte az édesanyját. Halkan megszólalt. – Köszönöm. – mondta, majd letörölte a könnyeit és mosolyogva így szólt. – Holnap mindent megbeszélek vele, aztán lesz, ami lesz. – mondta, és érezte, hogy a jókedv szétárad a testében. Gyorsan még bekebelezte a korai uzsonnát, majd felfutott az emeletre, be a szobájába, és mindent lejegyzetelt a naplójába, amit csak lehetett, és amit csak érzett. A nap hátra maradt része valójában eseménytelen volt, ám Leona boldogsága, jókedve, és szerelme nem szűnt meg létezni.
