Összefoglaló:
Leona ezen a gyönyörű, nyári napon az Álom Völgybe viszi „kirándulni” Dominikot, hogy mindent sikerüljön nyugodtan megbeszélniük. Még nem tudja pontosan, mit fog mondani, vagy tenni, de abban biztos, hogy a szíve fogja irányítani.
Délután haza indulnak, hogy időben visszaérjenek, hiszen ma van az évzáró is. Amint haza érnek, Dominik édesanyja szóvá teszi, hogy a fiúnak egy valószínűleg fontos üzenete jött. Ahogy megnézi, látja, hogy az egyik lovas oldalról érkezett, amire még régebben regisztrált. Egy jónak tűnő táborról van szó a hirdetésben. A két gyerek jó ötletnek tartja, hogy egy hetet ott töltsenek. De mi lesz Leona anyjával, Samanthával? Soha nem engedné el a lányát egy lovas táborba. De lehet, hogy mégis sikerül jelentkezniük? És ha igen, vajon hogy? Mindent megtudhattok ebből a fejezetből!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
1. Rész
Dominik lassan megtett egy lépést, ezzel kilépett a finom, bársonyos érintésű fűbe. És ami a szeme elé tárult... Az egy valóságos csodának tűnt! Levegőt is elfelejtett venni, annyira lenyűgözte a hely. – Dominik! Azért levegőt vegyél! – mosolygott Leona, miközben meglegyezgette a fiú szeme előtt a kezét. Amikor Dominik feleszmélt, nagy levegőt vett, aztán elmosolyodott. Amikor észrevette a ménest, majd összerogyott, olyan gyönyörűnek tartotta őket. – Tetszenek? – kérdezte Leona, amikor a fiú mellé állt. Ölbe tett kézzel nézte a lovakat, ahogy száguldanak a szélben. Mondani sem kell, hogy Arabsáról és Agnusról már rég levette a kantárt, és hagyta őket futkorászni a többi lóval. Dominiknak csak később tűnt fel, hogy más ruhában van Leona, mint eddig. Ahogy állt rajta... Gyönyörű volt! Mint egy földre szállt angyal. – Te...te..káprázatos vagy... – nyökögte Dominik, de válaszul csak egy széles mosolyt és egy megpördülést kapott.
- De, nem csak azért jöttünk ide, hogy megmutassam ezt a völgyet. – nagyot nyelt a lány és leheveredett a fűbe. Dominik leült mellé és csak Leonára koncentrált.
- Tudod, nagyon sajnálom, hogy túlreagáltam azt a reggelt. Én szeretnék bocsánatot kérni és szeretném, ha elmondanád a teljes igazságot. – miután befejezte mondandóját, Dominikra emelte a tekintetét.
- Hát igen, kicsit túlreagáltad, de semmi baj, örülök, hogy meg akarod beszélni velem. – válaszolta a fiú és halványan elmosolyodott, majd folytatta. – Dióhéjban annyi, hogy ő Tallia, aki a szüleivel költözött a szomszédunkba. Amikor először találkoztunk, egyből belém esett és azóta nem hagy békén, mondhatok neki bármit. Nagyon akaratos lány, és úgy tűnik, amit eltervez, azt meg is akarja valósítani. Ezzel azt akarom mondani, hogy valószínűleg meg akar engem szerezni, de tudd, hogy nem érzek semmit iránta, sőt, még találkozni sincs kedvem vele. – amikor befejezte elmosolyodott, és megfogta Leona kezét, akinek hevesen vert a szíve, hiszen itt volt mellette, akit... szeret.
- Hogy tudtam benned kételkedni? Milyen hülye voltam! – mondta Leona, és megütötte a homlokát a tenyerével, majd Dominik szemeibe nézett.
- De most, hogy minden tisztázódott, még mindig van valami kétséged? – kérdezted Dominik, aki aztán közelebb húzódott Leonához.
- Nem, már semmi. Tallia kicsit sem érdekel és tudom, hogy ő nem állhat közénk. – a lány Dominikhoz intézett szavai után még közelebb ült hozzá és lassan lehunyta a szemét, eközben egyre közelebb hajolt a fiúhoz.
Mikor már összeért a homlokuk, Dominik is lehunyta a szemét. Már majdnem egymáshoz ért az ajkuk, amikor Arabsa a fejével széttolta őket. Leona kicsit mérgesen, mégis mosolyogva felkelt és magához húzta lova fejét. – Jaj, te féltékeny dög! – elkezdte vakargatni az orrát, közben végig mosolygott. Mindezt főleg azért tette, mert nagyon zavarba jött, és érezte, hogy az orcájába szökik az összes vér, de látta, hogy Dominik arcát is elönti a pír. A következő negyed óra azzal telt el, hogy Leona kicsit mesélt az Arabsával való „kiruccanásukról”, meg kicsit beszélgettek erről-arról. Végig egymás mellett ültek és egymásnak voltak dőlve, amikor Leona hirtelen megszólalt.
- Héj, mi lenne, ha elneveznénk ezeket a gyönyörű patásokat, hmm? – kérdezte izgatottan.
- Ez remek ötlet, de figyelj, nevezd el őket te. Úgyis te találtál rájuk. – mosolygott Dominik és várta, hogy erre mit felel a lány.
- Hát rendben. A fekete csődör lehetne Demon, a szürke andalúz kanca lehetne Angel, hiszen olyan, mint egy angyal. A pej kanca pedig... hmm. Ó, tudom már! Mettled! Mert tüzes egy kanca. – vigyorgott Leona, majd a két arab telivérre vándorolt a tekintete. - Az arab kancáknak valami hasonló név kellene. Hogy mondjuk, csak egy betűkülönbség van a kettő közt. – mindketten jól elgondolkoztak a neveken.
- Mit szólnál hozzá, ha mondjuk, az lenne a nevük, hogy Ella és Bella? – nézett kérdőn a lányra.
- Szerintem megfelelő nekik, de annyira egyformák, hogy szinte nem is lehet őket megkülönböztetni. – Leona erre elhúzta a száját, aztán észrevett egy kis eltérést a két ló között. – Vagy mégis?! Nézd csak! Az egyiküknek orrcsíkja, a másiknak az orrára is kierjed, azaz hókája van. – mondta, miközben a kancák feje felé mutogatott.
- Nahát, ez való igaz, én ki nem szúrtam volna ezt a különbséget. Jaj, milyen ügyes vagy! – mondta, miközben magához ölelte a lányt, aki erre örömében elnevette magát.
- Akkor az orrcsíkos legyen Ella, a hókás pedig Bella. – szögezte le Leona. – És végül a kiscsikó.. Ő mivel olyan aranyos és különleges, legyen a neve...hmm. Á, persze! Kicsit furi név, de a jelentése miatt jó lesz neki. Moondance. Vagyis Holdtánc. Nézd, ahogy ugrál és szökken! A Holdig felugrik, úgy táncol. – mondta jókedvűen Leona.
Volt, hogy néha felugrottak lovaikra és csak úgy szőrén, a sörényükbe kapaszkodva vágtáztak, hajtották a ménest, és egyéb dolgokkal szórakoztatták magukat. Ám amikor már volt délután fél öt is, akkor Dominik felhívta Leona figyelmét az időre, így kicsit szomorkásan, de elkocogott a kantárokért, felrakta a lovakra, gyorsan visszavette magára a lovagló felszerelését, és elindultak visszafelé.
Amikor az alagút másik végéhez értek, Dominik megszólalt. – Nagyon jól éreztem magam. Köszönöm ezt a meglepetést! – mondta és a derekánál fogva magához húzta Leonát, akit először ez hirtelen ért, de aztán a fiú nyakánál átölelte. Mielőtt Arabsa közéjük furakodhatott volna, elengedték egymást és elnevették magukat a patás féltékenységén. Mindketten elmentek a felszerelésekért, és három perc alatt felnyergeltek. A kis szurdokhoz, vagyis most már inkább a be- és kijárathoz sétáltak és még utoljára visszapillantottak a völgyre. Nem akarták itt hagyni, de muszáj volt. Ahogy kiértek, felpattantak lovaikra, és haza indultak. A göröngyös talaj veszélyesnek tűnt a lovakra nézve, így csakis ügetésben, illetve lassú vágtában tudtak haladni.
- Félek nem fogunk időben haza érni. Egy szűk óra vissza az út. – mondta Leona aggódó hangon.
- Hát, fél öt volt, mikor elindultunk, és ha úgy nagyjából egy óra az út, akkor körülbelül fél hatra otthon leszünk, és akkor még van egy fél óránk az évzáróig. – számolgatott Dominik.
- Jaj! – kapott a homlokához Leona. – Teljesen kiment a fejemből az évzáró! Ne haragudj. – nem volt miért, de azért elnézést kért Leona és csak szidta magát, hogy kiment a fejéből az ünnepély.
- Semmi baj! A saját születésnapi partimat is otthagynám, ha arról lenne szó, hogy veled legyek. – mosolygott Dominik.
Leona nem talált szavakat, de legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna, olyan jól esett ez neki, így csak szélesen elmosolyodott.
Egy nagyjából negyven perc elteltével már látták a távolban a házat, így megállították a lovakat és leszálltak. Innen már gyalog mentek, de úgy, hogy bal oldalt leg szélül volt Agnus, tőle jobbra fogta a szárat Dominik, az ő jobb oldalán volt Leona, akivel összekulcsolt kézzel mentek tovább, és végül Leona jobbján volt Arabsa, akinek a szárát a jobb kezével fogta a lány.
Pontosan öt óra húsz perc volt, amikor a karámhoz értek. Két-három percre a kerítésnek dőltek, addig pedig kikötötték a lovakat a karámhoz. Amikor kipihenték magukat a mosóhoz vezették a lovakat, leszerszámozták őket, és beengedték a patásokat a kis ménesbe. Ezek után bementek a házba és levetődtek a kanapéra. Újra összekulcsolták a kezüket, egymáshoz bújtak és kicsit még pihentek ott szótlanul.
2. Rész
- Drágám! – törte meg a csendet Dominik édesanyja. – Kicsim, itthon hagytad a mobilod és hallottam, hogy valami fontos üzeneted jött. – közölte, majd átnyújtotta a fiának a telefont, aki megköszönte és bekapcsolta a mobilját, hogy megnézze, mi lehet az. – Na, lássuk, mégis mi jöhetett. - mondta és úgy fordította a telefonját, hogy Leona is lássa, végülis nem volt semmi titkolni valója. Megnyitotta az E-mail-jét és látta, hogy egy lovas oldalról jött az értesítés. Ahogy ráléptek az oldal linkjére látták, hogy egy táborról van szó. A részletek nagyon tetszettek a gyerekeknek és kitűnő ötletnek tartották, hogy egy hetet ott töltsenek. – De várj! Mi lesz anyával? A világ összes pénzéért sem engedne el. – amint ez eszébe jutott, azonnal elszomorodott és Dominiknak dőlt. Egy perc gondolkodás után megszólalt a fiú. – Nem tudok hirtelen semmit mondani, de majd kitalálunk valamit. – mondta, és egy puszit adott a lány fejére, aki ettől kicsit jobban érezte magát, de még mindig tartott tőle, hogy ez nem fog sikerülni.
Hamarosan Mrs. Rice felajánlotta, hogy beviszi a gyerekeket a városba, így hamarabb beérnek, mintha buszoznának.
- De én még azt sem tudom milyen ruhában legyek. – törte a fejét idegesen Leona.
- Szerintem, ami rajtad van, az éppen megfelelő. Én gyorsan felszaladok a szobámba és átöltözök. Két perc. – mondta mosolyogva Dominik, csókot nyomott a lány arcára és felsietett az emeletre.
Hamar kész lett, így indulhattak is. Autóval tíz perc alatt beértek a városba, és ott voltak az iskola előtt, amikor Leona telefonja megcsörrent. – Ó, elnézést, csak egy perc. – elnézést kért, elfordult és felvette a telefont. Az anyukája kereste, hogy hol van. Leona elmondta, hogy már az évzárón van, ami hamarosan elkezdődik, úgyhogy le kell tennie a telefont. Elköszöntek egymástól és már rohant is Dominik és Alison után. Ahogy melléjük ért, azonnal megfogta Dominik kezét és úgy haladtak tovább.
Egy háromnegyed óra elteltével Leona már lassan elaludt az unalomtól, még szerencse, hogy ott volt mellette Dominik, akinek neki dőlhetett.
- Az 1/b-ből kitűnő gyerekek: Kalene Taylor és Leona Horse! – ahogy elhangzott a lány neve, mindjárt felkapta a fejét, de nem tudta, mi történik épp. – Leona, menj már! Kitűnő lettél! – noszogatta Dominik boldogan. Leona, mintha most ébredt volna fel, annyira nem volt képben, de azért csak ki ment az igazgatónőhöz, hogy átvegye a jutalmát. Amikor megkapta és kezet rázott az igazgatónővel, odaállt a többi kitűnő gyerek mellé, hogy megtapsolhassák őket. Ahogy visszament, máris összeölelkezett Dominikkal örömében. Tudta, hogy egész évben jól tanult, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire jól. Megkapta az oklevelét, ami egy lovas könyvbe volt belehelyezve, nem véletlenül.
Amint az ünnepély véget ért, mindenki elment az osztálytermébe, aholis megkapták a bizonyítványukat, majd mindenki mehetett oda, ahova szeretett volna.
- Öm... Alison?! Nagy probléma lenne, ha most elmennénk ünnepelni Dominikkal? –kérdezte kérő szemekkel Leona.
- Nem drágám, menjetek csak, majd hív Dominik, ha végeztetek. Ó, és még egyszer gratulálok! – mondta a nő mosolyogva, amire egy széles mosolyt és egy bólintást kapott válaszul.
Dominikot kicsit hirtelen érte ez a „meghívás”, de nem szólt semmit, mert örült neki. Leona összekulcsolta ujjait a fiúval, és egyből hazafelé vette az irányt. Úgy gondolta, először kicsit haza mennek, aztán elmennek valahova enni kettesben. Ahogy az ajtó elé értek, Leona elővette a kulcsot, majd kinyitotta azt vele. Samantha éppen akkor lépett ki a szobájából, amikor a gyerekek bejöttek az ajtón.
- Szia, kicsi... Mmm... – mondta, amikor észrevette, hogy nincs egyedül a lánya és ráadásul azt is látta, hogy összekulcsolt kézzel állnak ott előtte.
- Ne, ne mondj semmit. Anyu, ugye elmehetünk ünnepelni Dominikkal valahova? Még ma. – nézett kérő szemekkel anyja szemébe.
Erre csak egy sóhajtással és egy bólintással válaszolt Samantha. Leona boldogan megölelte az anyukáját, majd visszalépett Dominikhoz. Újra megfogták egymás kezét és felsiettek az emeletre. Szinte betörtek Leona szobájába, és alig bírtak megállni a lábukon, annyira nevettek örömükben, így azonnal az ágyra dőltek.
- Már el sem tudnám képzelni az életem nélküled. – mondta Dominik, miután nyelt egyet, ezzel visszafojtva a nevetést.
- Hidd el, én sem. – mosolygott Leona. Nem bírta megállni, hogy ne nézze Dominik gyönyörűen csillogó szemeit.
Összetették a homlokukat és lehunyták a szemüket. Így feküdtek egy-két percig, aztán Dominik lassan felült. Amikor Leona követte a példáját, megkérdezte a fiútól, hogy „Valami baj van?”, amire az volt a válasz, hogy: - Tudod, délután valamit nem sikerült befejeznünk, mert Arabsa túl féltékeny volt. De most... – Leona értette a célzást, de kicsit félt megtenni az első lépést, viszont Dominik nem is várta tőle, hogy ő kezdeményezzen. A lány nyakára tette a kezét és egyre közelebb hajolt hozzá. Lassan Leona is hasonlóképp tett. Leona még egy másodpercig hezitált, de végülis megadta magát, ám minden hiába való volt. Abba kellett hagyniuk, hiszen meghallották Samantha lépteit. Amikor bekopogott, a gyerekek szétugrottak, mintha csak beszélgettek volna és úgy tettek, mintha más nem is történt volna.
- Na, srácok. Hoztam egy kis... Óóó.. tán megzavartam valamit? – kérdezte egy kíváncsi mosoly kíséretében, amikor meglátta a gyerekek elpirult arcát.
Mindent tagattak, csakhogy ki ne derüljön, mit is akartak csinálni. Samantha letette Leona komódjára a két limonádét, majd kiment a szobából. A lány annyira zavarban volt, hogy hirtelen rá se mert nézni Dominikra, ő viszont nem hagyta annyiban. Amikor Leona fel akart kelni az egyik limonádés pohárért, elkapta pont a derekát és ennyit szólt: Na, gyere csak! – mondta, majd egy másodperc alatt visszarántotta a lányt, ismét a nyakára tette a kezét és mindenféle gondolkodás nélkül megcsókolta. Leona úgy érezte, hogy szárnyal, és hogy nincs vége ennek a pillanatnak. Viszont hamarosan elhúzódott tőle a fiú, s mindketten felnyitották a szemüket. Amikor végre magához tért a lány, csak akkor jött rá, valójában mi is történt. Beharapta az ajkát és csak bámulta Dominikot, aki félszegen mosolyra húzta a száját. Leona azzal törte meg a szorult helyzetet, hogy felkelt és a fiú kezébe nyomta a poharat, és koccintottak a nyárra, majd felhörpintették mindketten. Utána Dominik Leonának nyújtotta a kezét, aki pár másodperc hezitálás után odanyújtotta a magáét és kisétáltak a szobából. Lementek a földszintre, ott a mosogatógépbe tették a poharakat, majd Leona szólt az anyukájának, hogy elmentek ünnepelni.
Elsétáltak abba az étterembe, ahol először „randiztak”. Nagyon jól érezték magukat, és nem akartak elszakadni egymástól, de Dominiknak végül haza kellett mennie - persze előtte haza kísérte újdonsült barátnőjét -. Leona még nagyon sokáig fent volt és a napján gondolkodott, de végül elnyomta az álom.
